Most, hogy hétköznapi szinten használom az angolt, észrevettem néhány, eddig nem jelentkező problémát.

1. Keverem a személyes névmásokat. He helyett she-t mondok, she helyett he-t, és így tovább, néha még a ragozott alakjaikban is. Bertie vagy rám szól, vagy megpróbálja a kontextusból kiszűrni, ami nem nehéz, és nem is elengedhetetlen, mivel E/3-ban az angolban sem halnánk meg, ha nem lennének névmások. Ezelőtt kérdés nélkül kiröhögtem volna azt, aki ilyen hibát vét, mondván, mennyire banális. Nem az. Nem arról van szó, hogy nem tudom a nyelvtant. Érdekes módon mostanában a feltételes mondatokat és a perfectes igeidőket majdnem soha sem használom hibásan, pedig azok sokkal nehezebbek.
A megoldásként először az vetődött fel, hogy a magyar nyelvben nincs nyelvtani nem. Az egész koncepció egyszerűen hiányzik és hétköznapi szinten szinte teljesen elképzelhetetlen.
Ez azért volt hülyeség, mert az angollal (egy-két érdekes esetet leszámítva) ugyanez a helyzet. Az, hogy egy hajóra she-vel hivatkoznak, nem tekinthető bizonyítéknak, hogy a ship szó nőnemű lenne. Nem, egyszerűen hajó, egy tárgy, nincs neme, mert hiányzik ez a kategória, a költőieskedést meg a tengerészek érzelmeit a nyelvtan leszarja, amíg csak ilyen "érdekesség" kategória.
Lényeg, hogy rájöttem, ez zsákutca, legfeljebb annyi köze lehet az egészhez, hogy nekünk nincs 3 féle személyes névmásunk. A másik ok az volt, hogy egy lengyel lány is ugyanezt a hibát vétette, pedig a lengyel nyelvben aztán bőven jelen van a nyelvtani nem, igaz a szláv nyelvek azért szeretnek a természetes nemtől csak kis mértékben elszakadni.
Nem túl bonyolult gondolatmenet után tehát rájöttem, hogy a kulcs a két nyelv igerendszerének hasonlósága: semmi értelme személyes névmásokat használni, mert az ige ragozásából úgyis világosan kiderül. Egyszerűen nem használjuk őket, mert feleslegesek, ha nem akarunk valamit hangsúlyozni, így a hétköznapi életünkből is hiányzik az egész. A magyar egyébként még ennél is messzebbre megy: még ragozott alakjaikban sem mindig kell őket alkalmazni. (Pl. Nem tudom. Szeretlek.)
A megoldás tehát az, hogy meg kell szoknom, hogy névmásokat használok, és hogy nem szerint meg kell különböztetni a dolgokat, akkor is, ha ez majdnem mindig a természetes nem.

2. Igenis hiányzik a te és a ti megkülönböztetése. Az angol anyanyelvűek a kérdésemre azt válaszolják, hogy meg lehet azt különböztetni, csak utána teszed, hogy you both vagy you all. Ezzel nekem az a problémám, hogy az all és a both is már plusz információkat is hordoz, az egész hangsúlyozásnak tűnik (mivel mondjuk az is, de én természetesen akarom azt mondani, hogy te vagy ti, hangsúlyok nélkül.) Az egész nem nagy hiba, csak simán zavaró néha. A kézenfekvő megoldás a századok óta nem használt, rég kihalt, költőieskedő, cöhh-hatású névmások visszaillesztése a nyelvbe. Teljesen természetesen hangzanék egy amerikai McDonald's-ban, ha mondjuk a thou-t használnám. Vagy minden igét átalakítok picit sem erőltetett módon visszahatóvá, hogy a yourself/-ves-t kelljen használnom. Az egész azért lenne halál természetes és nyelvtanilag is teljesen korrekt, mert az angolban a visszaható igék amúgy sem így működnek (ilyen értelemben talán nem is léteznek): nem elég csak a visszaható névmásokkal vagy csökevényeikkel hadonászni a tárgyas igék mellett, mint az olaszban vagy az oroszban.

3. Amerikai angol / európai angol / ausztrál angol (éljenek a dilettáns megnevezések)
A nyelvtanárok azt mondják, hogy a nyelvtudás kezdeti stádiumában örülj, hogy fingani tudsz angolul, ne akarj rögtön színtiszta britist vagy ömerrikönt beszélni. Hétköznapi szinten viszont előjön. Bertie nem pukes, ha sok bort iszik, hanem throws up. A postás nem package-et hoz az anyukájától, hanem parcelt. (Ami egyébként tök jó szó, tetszik.) A kiejtés is kicsit túllép "az amcsik ejtik az r-t, a britek meg nem"-dolgon. Kis kérdezősködés után kiderült, hogy brit kiejtést szinte nem is érdemes teljesen tisztán megtanulni, mert egyszerűen erőltetett egy külfölditől, és, minekután annyira nincs egységes brit kiejtés, hogy valószínűleg mindenképpen mixelve tanulnád meg, hülyén is hangzana. Egy akcentusos, de tiszta, alapvetően jó kiejtést senki sem röhög ki, és a mai globalizált világban még csak nem is zavaró, sőt, természetesebb, mint az erőltetett angolkodás például.
Visszatérve a lexikonhoz: nem vagyok hajlandó britisül hívni a csipszet. Nem azért, mert mi az amerikai szót vettük át (chips), hanem mert a crisps szó gusztustalan és mindig vicces, ha valaki kiejti. Konzekvencia: a nekem épp jobban tetsző szót használom önkényesen.