Mostanában hasonlóságot vélek felfedezni az életem, és a Csehov-drámák közt. (A cím is egyből van: Ványa bácsi) Valahogy olyan reménytelennek tűnik az egész. Mármint nem úgy, mint egy öngyilkosnak, és ez az egész tragédiája. Egy öngyilkosjelölt élete legalább teljesen kilátástalan és reménytelen, annyira, hogy nem tud élni, és legalább tisztán szenved. Tiszta, mély szenvedés. És a nagyon mély szenvedés nem tart sokáig. Az enyém nem annyira reménytelen, hogy megöljem magam, hanem szimplán csak szar... Hosszan elhúzódó reménytelen nem annyira szenvedés, hanem csak szimplán szarság. Az egyetemhez is többször nincs kedvem, mint ahányszor van... És ugyanez a helyzet az olasszal is. Valahogy többször utálom, és nincs kedvem hozzá, mint ahányszor szeretem. Az oroszhoz egyenlőre többször van kedvem. Ez annak tudható be, hogy újdonság. Az olaszt is imádtam tök sok ideig, amíg újdonság volt. Félek, hogy az orosszal is ez lesz... De ellenpéldának itt van, amit Pálfy, az egyik prof mondott: a nyelvek közül az olasz tanulásában hamarabb sikereket lehet elérni, de az igényesebb egyetemi szinthez már ugyanúgy nehéz eljutni. Olyan, mint egy görbe, ami felszökik, az x tengelyen nagyon keveset megy, az y-on viszont sokat. A tetején megáll, és az x értékek kezdenek el nőni. Jól esett most egy kicsit btk-tlan példa, mert a verstanból is elegem van. Nagyon hülye vagyok hozzá. És amihez hülye vagyok azt utálom. Remélem ez is meg fog változni. Ha abbahagynám az egyetemet, vagy szakot váltanék tuti, hogy megbánnám később. Szóval marad minden ahogy van. Najó, nincs kedvem többet írni. Az élet szar.