Reggel 7-kor ébredtem nyugtalan alvás után, ébresztőórára. Nem is a repülőút aggasztott, hanem a vele járó hercehurca, mint bőröndök vizsgálata, fémdetektor stb. Meg persze Anya jó szándékú, nyár vége óta folyamatos, most tetőpontját elérő, már kissé idegesítővé lett aggódása, gondoskodása, tanács-osztogatása. Amikor már azt fejtegette, hogy savanyú káposzta helyett majd mit vegyek kint, kissé kiakadtam. Tudom, hogy kint majd meg fogom köszönni, hogy mindenre gondolt, de most nem volt kedvem hallgatni. Négy éve tanulok külön városban, valami csak ragadt rám. Mindegy. Inkább túlzott gondoskodás, mint semmilyen. (tittöttötőőő, köszheeely!).

Felkeltem hát. Ideges készülődés, szar érzéssel. Depresszióhullámaim voltak már nyár vége óta, ahogy közeledett az elutazás. Leírhatatlan, tompa, mint a lágyéksérv fájdalomtünetei. Sebaj, kint majd elmúlik. 
A repülőút jó volt. Először repültem, de annyira hétköznapi, mindenhol ezerrel nyomatott dolog lett ez az utazási forma, hogy nem volt benne semmi újdonság. Ami a legjobban tetszett, az a háromnegyed órás kanyargás utáni hirtelen felgyorsulás, majd felszállás. Csak egy pillanatra volt rossz, aztán jó érzés volt végig. A felhők felett járni is jó, a tájélményemet meg elcseszte a Google Maps, mert tényleg ugyanolyan, csak nincs benne nagyító-sáv. 
Landolás után egy órás kavargás a reptéren. Ettem baconös TUC-ot. (Rhoppant éhrdekes töhrténetet hallgattunk) 
A buszút eleje tipikusan olasz volt. Miután megérkezett az én buszom az egyszemélyes buszmegllóba, a vezető elkezdett bíbelődni a foglalásokkal és a pagamento a bordóval. A művelet alatt viszont megérkezett a következő busz, pont mögé. A vezetője kiszállt, és a 9gagről jól ismert Y U NO kézmozdulatokkal kifejtette, hogy menjen már előrébb, hát mit képzel, már rég nem itt kellene lennie. Az én vezetőm előrébb ment, így két busz állt az egyszemélyes buszmegállóban, ami nyilván azért volt egyszemélyes, mert ha két busz áll rajta, a végük vagy az elejük belelóg a reptérre be- és a másik az arról oldalon a kivezető útba. Bele is lógtak. Ezért jött egy reptéri carabiniere, aki hasonló mozdulatokkal lecseszte mind a két vezetőt, hogy milyen menetrend ez, és hogy nem állhat itt két busz. három hangosan hadonászó olasz. Jellemzően az egészből nem lett semmi komoly, mindenki elment a dolgára. Én foglaltattam helyet a buszra, de már betelt, és "nincs más hely" címszóval a sofőr az idegenvezetői helyre ültetett maga mellé. Nemár - első reakció, baszdmeg - második reakció, miután rájöttem, h így premier plánban láthatom a széles szélvédőn át a tájat. Hegyek, hegyi falvak, a csúcsokon felhők. Rájöttem, hogy a hegy és a felhő egész jó kapcsolatban vannak egymással panorámailag. 
Az első megállónál a leszállók miatt lett helyem hátul is.
Pescarában gyorsan megtaláltam a lakhelyemet, a lakótársam érdekes olasz akcentusú haverja fogadott. Szoknom kell még ezt az itteni italiano regionalét. Néha semmit sem lehet érteni. Sebaj, azt mondják pár nap alatt hozzászokik a fül. Nagyon remélem, hogy így lesz.
Rendeltek pizzát, ettünk. A fent említett érdekes akcentus miatt párszor rámondhattam, hogy sí sí sí, mert a sültkrumplis pizza érdekes. Azt mondanám rá, hogy jaj, de amerikai, de hát ha az olaszok is eszik...
Mondták, hogy este elmennek egy házibuliba, és jöjjek, ha akarok. Mentem.

Nem ismertem semmit a városból, csak őket követtem. 10-15 percig bandukoltunk a sötét, halottnak tűnő városban a számomra totál ismeretlen utcákon, tereken át, míg végül elértünk egy belső udvarba, aztán fel az ötödikre. Egyszerre vagy 15 olasz vett körül, mind lelkesen bemutatkozott. Egy, azaz egy nevet sem sikerült megjegyeznem. Maga a helyzet kicsit kellemetlen volt. Az, hogy a nyelvhez hozzá kell még szoknom, csak egy része volt. Egy buliban voltam, ahol senkit sem ismerek, azzal a két sráccal is, aki bemutatott a többieknek, nagyjából fél napja találkoztam. Köztük ültem, de inkább megfigyelő státuszra hasonlított a szerepem, mint bulizóra. Ültem és néztem az arcokat, hallgattam az akcentusokat és próbáltam megfigyelni a buli jellegét, a visszatérő témákat meg vita-helyzeteket. Jó tanulmány lett volna, ha hozzá lennék szokta ehhez az akcentushozXD Az nyugtatott, hogy nem a nyelvi hiányosságaim miatt éreztem magam kicsit kívülállónak. Ha Magyarországon vagyok egyedül egy buliban, bele kell szoknom, teljesen mindegy, hogy az anyanyelvemet beszélik.
Mindent összevetve ahhoz képest, hogy egy nagyjából összeszokott, de nem annyira szűk és bensőséges baráti társaságba csöppentem egyedüli magyarként, nem éreztem magam a sarokban kuporgó lúzernek, csak néha. Teljesen kedvesek voltak, nem csak kirakat-kérdéseket tettek fel az országról. Nem kezeltek sem bazári majomként, sem a nyelvet abszolút nem beszélő idegenként sem. Nem éreztem ilyen értelemben távolságot. Volt, de az a nyelvtudásból és a már említett nem-ismerek-ott-senkit dologból. 
Meglepő volt, de jól esett, hogy Marco, a lakótársam, aki elvitt, szinte felelősnek érezte magát, hogy jól érezzem magam. Utántöltötte a sörömet, kérdezgette, hogy nem vagyok-e fáradt az utazástól, meg, hogy nem fázom-e (!).
És most következik a legfurcsább dolog, ami asszem hozzájárult, hogy nem voltam annyira partiarc: csak sör volt a lakásban. Elképesztő. Én nem vagyok alkoholista, de ez bőven csak bemelegítő-pia még egy lájtosabb partin is. És volt, aki totál bebaszott tőle. Néha majdnem felröhögtem. Én, aki Magyarországon gyenge középkategóriának számítok ivásban, én legyek az egyedüli, akire semmi hatással nincs a sör?? Durva. Oké, hogy én nem vittem semmit, de utólag belegondolva sokkal kevésbé lett volna kellemetlen a helyzet mondjuk vodkával. Mindegy, ezt is megtanultam. Nem írhatom le itt, mi volt még, ami enyhített a pia-hiányon.

Egyébként a leírás ellenére nem úgy kell elképzelni, hogy egész este csak ott ültem. Egy vörös hajú lány, aki másnap utazott el hosszabb időre, megbeszélte velem, hogy Gábrinak fog szólítani. Mondom oké. Aztán játszottunk focis játékot, mert akart Italia - Ungheria meccset. Nemtom mi a neve, FIFA? Totál inkompetens vagyok ilyenekben, lényeg, hogy totál béna voltam, ő meg be volt baszva, és ő is, úgyhogy végeredményben vicces volt. Röhögtünk, hogy ő is olyan, mint az olasz csapat, én meg mint a magyar. Játszottunk, én a hosszú magyarázatból csak a 4 iránygomb használatát jegyeztem meg, azokat is tök random nyomogattam. Az olaszok a hátunk mögött álltak, és röhögtek, egymást kiabálva, hadonászva ordibálták, h PASS! PASS! La ics, La ics! Mármint, hogy nyomjam már meg az x jelzésű gombot. Megnyomtam, amikor kérték. Tanulékony vagyok, azután azt a gombot is nyomogattam random. Régen kerültem volna az ilyen, sokak szemében "kiderült, hogy nem is igazi férfi" helyzeteket, de ez nem volt kellemetlen. Míg régen kellemetlennek éreztem, ha valaki előtt kiderül, h "nem vagyok igazi férfi", de mostanra megtanultam, hogy ez vagyok én, az meg egy sztereotípia, aki így ítél, abból én sem kérek. De mint mondtam, itt nem állt fenn ez a helyet. Nem volt kellemetlen. 
A parti végére nagyon álmos voltam már. A szomszédok is felszóltak egyszer, kaputelefonon, mondom déja' vu. Nem akartam elrontani az amúgy már eléggé punnyadásba fülledt partikedvüket, ezért próbáltam nem álmosnak mutatni magam Marco aggódása miatt. Kellemetlen, ha "haza kell vinniük" vagy miattam kell hazamenniük. Szarjon már le, elvagyok, csak reggel hétkor keltem és egész nap utaztam. A búcsú kellemetlen volt, mert a vörös hajú lány elutazása miatt hárman, a srác, aki fogadott, Marco és a csaj hosszan és nyálasan bensőségesen búcsúzkodtak. Mondták bocsi. Mondtam semmi baj. Nem volt nagyon összeszokott társaság, de volt egy magja azért. A csaj utsó mondata hozzám érdekes volt. "Ciao, Gábor, non ci vediamo mai più" ("Ciao, Gábor, soha többé nem találkozunk", mivel ő elutazik és én amúgy is csak egy évig maradok). Asszem ez az erasmus egy mondatban.
Nyomott hangulatban hazajöttünk, lefeküdtünk.
Most másnap van, megittam az első olasz kávémat, ami az ő elmondásuk alapján "tegyél bele cukrot, mert ez erős kávé" volt. Nem tettem, erős volt, de nem annyira, hogy tegyek bele. (najó, ez nem érdekes infó. rhoppan éhrdekes töhrténetet hallhattunk).
Jónak ígérkezik ez.