Akármennyire hülyén hangzik, a tegnap éjszaka tényleg ilyen „jaj, életem egyik legjobb élménye” plusz „jajdeboldogvagyok” „foreveryoung” nevezetű giccses és sztereotip kategóriákba sorolható.
Éjfélkor, hirtelen ötlettől vezérelve, kicsit ittasan belerohantunk a tengerbe. Valaki meztelenül, valaki alsógatyában. Én voltam, az olasz srác, akit még Szegedről ismerek, a lengyelek és a csehek. Kelet-európai szekció. Tényleg nagy élmény volt, akkor is, ha sztereotip amcsi filmes „jól érzik magukat, és erről csináljunk egy zenés montázst”-szerű. Tényleg ki sem lehet mondani anélkül, hogy giccsesen ne hangzana, de a tenger a csillagos égbolttal együtt tényleg kurva szép.
Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik lengyel lány akart valami ivászat-félét csinálni a roppant színvonalas ERASMUS-tájékoztató után. Sima beszélgetünk egy pohár bor mellett-dolognak indult, de tudjuk mi lett belőle. Már a beszélgetés is tök jól sikerült. Tökre más emberek pont azért értik meg egymást, mert mások. Senki sem úgy viszonyul a többiekhez, mint otthon, mindenki tudja, hogy az egész csak pillanatnyi dolog, az otthoni barátokhoz viszonyítva befejezett igealak a befejezetlen igeidő mellett. Egyre többször rájövök, hogy az ERASMUS tényleg külön életstílus, úgy jó, ahogy van, nem tart sokáig, pont ezért nem érdemes otthonról lefelszínesezni vagy ivásra-épülőzni. Én is ezt gondoltam, mielőtt eljöttem, de ezt tényleg meg kell élni, valahogy az egész külön kategória. Giccsesen hangzik, de erre tényleg nyolcvanszor rájöttem.
A tájékoztató mellesleg viccesen dilettáns volt. Mindent elmondtak olaszul meg spanyolul. Köszönöm, édeseim, az erasmusok 60% nem értett semmit belőle. Well done, mr ESN. Vagy senki sem beszél rendesen angolul, ami kétségbeejtő egy ERASMUSos szervezetnél, vagy egyszerűen csak túl olaszosan volt megszervezve az egész. Esküszöm, erre az országra nem értelmezhető a logika fogalma, vagy csak nehezen. Mindegy, én értettem mindent, de nem volt semmi újdonság. Csak felolvasták, amit Facebookra is kiírtak már. Whatever.
Fének, az olasz srácnak, akit Szegedről ismerek (igen, ez lesz a hosszú jelzője) nagyon cuki az angolja. Megzabálom az olaszokat néha, ha angolul beszélnek. A spanyolokat is, őket még jobban. Inglisz. Vicces, ha több nyelven kommunikálunk, se ő, se én nem tudjuk egy idő után, kihez milyen nyelven kell beszélni, úgyhogy néha pofán röhögtem, amikor angolul beszélt hozzám. Italiano, per favore. Egyébként lebaszott, hogy a menzionarét (mention, említ) nem használják az olaszok a köznyelvben, mert túl flancolós. Hát anyádat, nekem tetszik a hangzása, úgyhogy hadd nézzenek csak hülyének.
Jól esik, hogy egyre több olasz csodálkozik rá őszintén, hogy mennyire jól beszélek. Grazie, de ez csak azért tűnik úgy, mert többen vannak, akik nem. Mindenesetre egyértelmű fejlődést érzek a beszédemen, angolul is, mert beszéltem az amcsikkal, akik egyébként jófejek. Már csak egy orosz kellene.