Rájöttem, hogy még mindig imádom az együtt alvásokat. Kikapcsolok, csak fekszem a másik karján valami kényelmetlen pózban, és azt érzem, nem tudom eléggé átölelni, hogy jó lenne a fizika korlátain áthágva valahogy mélyebben, belülről ölelni át. Csak lebegek, teljesen átadom magam a pillanatnak, érzem, hogy minden csodálatos, és nem szembesülök a ténnyel, hogy egy majdnem ismeretlen sráccal fekszem egy ágyban, akiről alig tudok valamit, és akit csak behelyettesítettem az agyamban élő, ide vonatkozó ideába. Nem jut eszembe, hogy évek óta nem tudok normálisan működő kapcsolatokat kialakítani, és hogy ez az egész egy drog, pillanatnyi öröm, nem megoldás, mégsem érdekel semmi.
És még másnap is szédelgek.