"Ja, és az... egyik olasz srác főzött nekem kagylós spagettit."

Igen, így volt. Előtte meg le is feküdtünk. Csak elképzeltem egy őszinte beszélgetést. Igazából mennyi emberi kapcsolat összeomlana akár egy óra őszinteségtől is.

Este van, nincs kedvem elmenni az erkélyajtómig, hogy bezárjam a kinti részét és lehúzzam a rolót. Ég bent a villan, és ilyenkor mindig meztelennek érzem magam. (Nem, nem ők látnak be. Te látszol ki.)
A Vukot nézem jutubról, két perces szüneteket hagyva, mert nem tölt be.
Nosztalgikus állapotba kerültem, mert régi beszélgetéseket olvastam (Ilyenkor mindig beszippant az adott korszaka az életemnek és szinte teljesen benne érzem magam.) Mikor abbahagytam az olvasást, szinte rácsodálkoztam, hogy Pescarában vagyok. Aztán kizökkentődtem, mert átmentem Bertie-hez. Elbaszta a gépe formatolását, ami miatt vagy két napig nem fogja tudni használni, de valamiért jó kedve volt. Egész más ember, mikor vidám, rájöttem. Többször akartam volna így látni. Nem akarnám vissza az évekkel ezelőtti, vad, "totally irresponsible" - énjét, de valamit a kettő között.
M-en agyalok. Hogy mennyire tinilányként tudok viselkedni, illetve gondolkodni ezesetben. És hogy a gyakorlottabbaknak ez mennyire leeshet. Nem akarom.
Megyek vissza Vukot nézni.