Elment. Reggel hatkor még túl álmos voltam, hogy felfogjam az egészet. Hazafelé a kocsiban majdnem sírtam, aztán itthon egy picit. Valahogy sikerült visszaaludnom (talán mert napok óta két órákat alszom), és mikor felébredtem, még szarabb volt. Az alvás pont arra volt jó, hogy belegondoljak, és hirtelen rám nehezedjen minden. Azóta nem tudom, mit csinálok. Elmentem olvasni a parkba, nagy nehezen magamra tukmáltam valami ételt, aztán cigiztem és zenét hallgattam.
Drama queen vagyok, szerinte is. És tényleg, ez az egész szánalmas, de akkor is nagyon szar. Úgy érzem, önmagában az erasmusnak vége-dolog nem lenne és nem is lesz ennyire szar. Magyarul, ha nem lennék még mindig tinlány, és a szerelmi életem nem állna még mindig émo-kból, egész túlélhető lenne, fasza. Ezúttal köszönöm meg a sorsnak és magamnak, hogy összekombinált két dolgot, amitől a legjobban tudok szenvedni.
Mindegy. Egyszerűen mindegy, túl leszek rajta idővel, és kész. Lehet, hogy majd valamikor röhögni is fogok tudni magamon, de most nem. Érdekes módon tegnap óta ezt a számot hallgatom, és nem tudom, miért esik most jól.

Rosszabbítja a helyzetet, hogy az a pöcs érzelmesebb lett az utolsó itt töltött napjaiban. Sohasem fogom megszokni, hogy az indifferensnek látszó embereknek is vannak érzelmei, csak nem merik kimutatni. És amikor ezt megteszik, különleges, és sokkal jobban esik, mint bárki mástól, aki rendszeresen kimutatja.

Ja, és igazán beoktrojálhatnék egy Bertie-címkét a blogomba. Asszem most megteszem.