Még meg sem kaptam a diplomám, de már elkezdődött az álláskeresős időszak. Tényleg olyan, mint amilyennek mondják. Nincs semmi dolgom, de várom a hétvégét, mert akkor nem hívhat senki. Annyira idegennek, elhagyatottnak, erőtlennek, inkompetensnek érzem magam ebben az egész helyzetben, mintha nem is nekem való lenne. Ami részben talán igaz is.
A multik világa képmutató, felszíneskedő, mosolygós emberekkel teli fotókat falra kirakó, 100 millióba került szlogeneket hangoztató, eddig teljesen visszataszító. Az állásinterjú egy felszínes, egyfelvonásos színdarab, amit 20 perc alatt lezavarunk. Rájöttem, hogy kicsit olyanok, mint egy elavult nyelvvizsga: azt méri, hogy az adott vizsgarendszer feladattípusaira jól felkészültél-e; a valódi, alkalmazható nyelvtudást csak pontatlanul, kábé véletlenül, csak nagy vonalakban méri. Ha alkalmas vagy az állásra, de gyakorlatlan vagy az állásinterjú műfajában, nem vesznek fel. Ugyanakkor ha valaki nagyon rosszul állásinterjúzik, nyilván elmond valamit a pozícióra való alkalmasságáról is, de ugyanúgy csak nagy vonalakban. Én nem építenék rá semmit.
Persze felmerül a kérdés, hogy miért nem "a szakomnak megfelelő munkákra" jelentkeztem. Hát azért nem, mert a kultúra egyszerűen nem kifizetődő, nincs benne annyi pénz, hogy megérje belefektetni. Nem hoz nagy profitot, ezért a mai világ értéktelennek, kvázi értelmetlennek tartja. Az állásinterjúkon persze azt mondom, hogy az IT helpdeskes munka nem üt el nagyon tőle, hiszen olaszokkal kell olaszul beszélnem lényegében, de belül úgyis tudom, hogy teljesen idegen ez az egész világ tőlem, a munka pedig nagyon nem kulturális. Most persze lehet, hogy a pesszimizmus beszél belőlem, mert egy nyelvszakos álláslehetőségei a gyakorlatban nagyrészt a két ország közötti valamilyen közvetítéssel kapcsolatos területen vannak, amibe beletartozik az IT-problémák megoldása is, csak épp nagyon határterület. Az ideális munka ugyanilyen lenne, csak épp az IT-problémák helyett a szokásos nyári színházi fesztivál olasz részlegén kellene kulturális problémákat megoldanom.

Amíg a kultúrát és a művészeteket nem fogja megint olyan tisztelet övezni, mint az ókorban vagy a reneszánsz idejében (ha belegondolunk, hogy még egy "sima" utcai felvonulást is olyan művészek terveztek meg, mint Da Vinci...), marad a megélhetésnek választott elviselhető, de nem túl élvezetes munka és a kultúra a magánéletbe szorul. Nyilván lehet mondani, hogy tipikus bölcsészfilozofálás ez az egész, amivel az életre való alkalmatlanságomat magyarázom meg, de tényleg ez az igazság.

Maga az álláskeresés nem indult mondjuk annyira rosszul. Rögtön visszahívtak az egyik legjobb cégtől, ahol e területen munkát lehet szerezni. Elbízni nem szabad magam, de legalább nem indult rosszul. A fejvadász-cégen túljutottam, most a csupán három körös igazi interjúra várok. Az IT-tesztektől félek, mert nem gondoltam volna, hogy számítógép nélkül, angolul mennyire nehéz visszaemlékezni még a legegyszerűbb dolgokra is. A gyakorlatban könnyű megoldani a problémákat, de ha egy nyomtatott, A4-es lap van előtted és semmi más már nem ilyen egyszerű a helyzet. Az angol része eddig nem ment rosszul, csak túl őszinte voltam néha és nem készültem fel a hülye kérdésekre. Remélem jó volt gyakorlatnak az az egy, közepesen elsült interjú.
Ennyi. Ma még hívást várok, ami szintén fantasztikus az idegeknek, de már kezdek hozzászokni. Csak a szinte kötelező első elutasításokhoz nem lesz könnyű.