MÁSA Ó, hogy szól a katonazene! Elmennek tőlünk az egyik már
egészen elment... egészen és mindörökre, mi pedig egyedül maradtunk, és újrakezdjük az életünket. Élni kell... Élni kell...

IRINA (Olga keblére hajtja fejét) Jön majd idő, mikor mindnyájan
megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, s akkor nem lesz többé titok... Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, mindig dolgoznunk! Holnap majd elutazom egyedül... bemegyek az iskolába tanítok, és egész életemet azoknak adom, akiknek talán szükségük van rá... Most ősz van, nemsokára jön a tél, a hó mindent betakar, én pedig dolgozom, dolgozom...

OLGA (átöleli két nővérét) A katonazene olyan vidáman, tüzesen pattog, és úgy szeretnék élni! Jaj, istenem! Az idő elmúlik, elmegyünk, örökre elfelejtenek bennünket. Elfelejtik arcunkat, hangunkat, és azt is, hogy hányan voltunk testvérek, de a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek, boldogság és békesség uralkodik a földön, s azokra, akik most élnek, szívesen emlékeznek és megáldják őket. Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk! A zene olyan vidáman, olyan boldogan szól! És én azt hiszem, hogy nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk... Jaj, csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért?!...