Az előbb írtam egy hosszú bejegyzést, amit sikeresen eltüntettem valahogy, úgyhogy most dühös vagyok. Abban leírtam dolgokat, és mivel a pillanat sohasem jön vissza, ez most egy tök más bejegyzés lesz, és kicsit le is kurtítom, kicsit távirat jellegű lesz, mert ideges lettem. Nem történik mostanában velem semmi különös. De igen. Van egy srác, aki a kelleténél nagyobb hatást gyakorolt rám, és ha olyan lenne a helyzet, bele is esnék totálisan. Jól néz ki, aranyos és kedves. De nem olyan a helyzet. Még csak nem is szerelem. A "nagyobb hatást gyakorolt rám" kifejezés egész jó erre. Ide már megint Némó kommentje jöhetne, amit Drí blogjába írt, és amit már egyszer beírtam. Azon gondolkodtam, hogy ismerem a szerelmet, nagyon is, de a viszonzott szerelmet nem. Tehát igazából azt is írhattam volna, hogy nem ismerem. Már néha magamból is elegem van. Ezek a sorozatos nyáladzások meg szenvedések, félszerelmek. Már saját magamnak is idegsítő vagyok. Egyébként bocs, hogy ennyire anonim módon írtam a srácról, de mivel az egész nem is fontos, nem nevezem nevén. Meg az is igaz, hogy túl sok személyes ismerős olvassa a blogomat, és ezen a ponton kezdi értelmét veszíteni az egész. Nem hagyom abba, de elgondolkodtam, hogy nem tudok őszintén írni. Legalábbis magyarul nem. 

Rájöttem, hogy most, hogy nem járok egy osztályba bizonyos barátaimmal, egy kicsit megváltozott a viszonyunk. A változás önmagában nem jelent sem jót, sem rosszat. Csak ezt most így megjegyeztem.

Anthia Stonem voltam, köszönöm.