Megtaláltam egy régi, igazán nyálasra sikeredett irományomat, és rájöttem, hogy azok közül, amik kevésbé szarok, kirakok ide párat bizonyos időközönként. Nincs ám sok, és utánpótlás sincs, szóval nem lesz nagy ez a rovat.

Ma is tisztán emlékszem arra a napra. Minden egyes percére. Egy szombaton történt. Egyik barátom, Norbi szülinapi bulijára voltam hivatalos. Angi szervezte, a barátnője. Mindent pontosan eltervezett, Norbi semmit sem tudott a meglepetésről. Gyanútlanul megkérdeztem Angit, hogy ki fog jönni, és a felsorolt, többnyire ismerős nevek között feltűnt egy: Tomi. Tomi ugyanabba a gimnáziumba járt, mint én, csak más osztályba. Ismertem is valamennyire, volt pár közös ismerősünk, és össze is futottunk már egy-két bulin. Amikor meghallottam, hogy jön, félelemmel teli izgalom kerített hatalmába. Már az első találkozásunkkor megakadt rajta a szemem. Éreztem benne valami furcsát, valami vonzót. Ez utóbbi nem volt túl meglepő, ismerve a tényt, hogy eszméletlenül jó pasi volt. Persze, ahogy a jó pasik általában, ő is heteró volt. Legalábbis ezt gondoltam. Mint általában a melegek, én is ki tudtam szúrni nagyjából egy társaságból a hozzám hasonlókat. Őt totálisan elkönyveltem heterónak, sőt, a „faj” mintapéldányának. Félelem emiatt volt bennem. Már megint beleesem valakibe, akiről tudom jól, hogy sohasem lehet az enyém? Éppen elég volt Norbi. Úgy látszik, gondoltam, én már csak ilyen szerelmeket tudok összehozni… Totálisan reménytelen, akár egy Csehov-drámában. Akkor nagyon beleestem Norbiba. Éjjel-nappal rá gondoltam. Ha nem segít egy barát, talán rossz vége is lehetett volna. Nagyon nehéz időszak volt, sokat szenvedtem, de végül kihevertem, és már semmit sem éreztem iránta. Csak egy emlék volt, amire nem szívesen gondoltam vissza. Nem akartam megismételni a jól ismert szenvedéssel teli csodálatos érzést, ezért kis aggodalommal léptem be Angiékhoz, ahol a bulit tartották. Az este egész jól indult, de nem volt benne semmi különös azon kívül, hogy akaratom ellenére, vagy éppenséggel szerint, egész este Tomit figyeltem. Nagyon aranyos volt. Folyton mosolygott, nevetett. Imádtam a mosolyát. Olyan igazi, belülről jövő, természetes mosoly volt. Amikor koccintottunk, mint mindenhol máshol, az volt a szokás, hogy a másik szemébe nézünk. Mikor rá került a sor, és belenéztem a szemébe, majdnem meghaltam. Jó érzés volt. Tudtam, hogy heteró, és hogy neki csak egy vagyok a sok félig ismeretlen iskolatárs közül, de ennek ellenére nem keseredtem el. Valahogy nem érdekelt, hogy nincs esélyem nála, és egyre csak törekedtem a kontaktusra, reagáltam a beszólásaira, én is sokszor intéztem felé mondatokat, hogy feltűnjek neki, és legalább a nevemet jegyezze meg.

Egyszer, úgy egy óra felé megkérdezte hangosan, hogy ki megy vele boltba. Először senki sem jelentkezett, és ez pont elég volt arra, hogy összegyűjtsem a bátorságomat, és a tettek mezejére lépjek.

- Én megyek – mondtam, rosszul leplezve az izgalmat a hangomban. Nem is gondolkodtam, hogy mért csinálom, nem is tudtam, hogy mit akarok. Csak annyit éreztem miközben vettem fel a pulcsimat, hogy remeg a kezem.

El is indultunk ketten. Nem volt messze a bolt, de valahogy hosszúnak tűnt az út. Eleinte a közhelyeken kívül alig szóltunk egymáshoz, de aztán feldobott valami témát, és egész jól elbeszélgettünk. Nagyon jól… Éreztem, hogy egy este alatt totálisan belezúgtam. Szörnyű, de egyben nagyon jó érzés volt. Eleve már attól is melegséget éreztem a mellkasom tájékán, hogy mellettem volt.

Megvettük a két Jägermeistert, amit akartunk, és indultunk vissza, amikor Tomi kiszúrta az út túloldalán baktató Lacit, akit „elfelejtettünk” meghívni a buliba. El akartam kerülni a találkozást, hogy ne kelljen magyarázkodnunk. Lacit mindketten ismertük, és utáltuk is rendesen. Én azért, mert nyíltan homofób volt, Tomi indokát akkor még nem tudtam.

- Futás! – mondta Tomi. Futottunk, vissza-visszanéztünk, hogy jön-e, és közben folyamatosan nevettünk, mintha valamiféle extázisba kerültünk volna. A Titanic jutott eszembe, mikor Jack és Rose menekül az inas elől, és Rose csak nevet, nevet, és jól érzi magát… Angiék utcája előtt, ahol befordultunk, és ahol már nem láthatott meg, zihálva nekidőltünk egy jó hideg házfalnak. Tovább nevettünk. Nagyon jó volt. Éreztem, hogy különös érzés kerít hatalmába.

- Ez meleg volt – mondta lihegve. A homlokán folyt le a veríték, tovább, le, behunyt szemei felé. Ebben a helyzetben úgy nézett ki, mint valami modell.

- Az – mondtam, majdnem, hogy haldokolva, és egymás szemébe néztünk. Abbahagytuk a nevetést. Nagyon különös pillanat volt. Akkor bekövetkezett az, amitől féltem: nem tudtam tovább türtőztetni magam, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Egy pillanatra minden megszűnt körülöttünk… De nem élvezhettem sokáig, mert a következő pillanatban ő hirtelen ellökött magától.

- Mi a francot csinálsz?! – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Én csak… Bocsáss meg… - hebegtem zavartan, szégyenkezve. Sebaj, gondoltam, bőven megérte.

Akkor azonban olyan történt, amire nem számítottam volna soha. Még egyszer rám nézett, magához húzott, és visszacsókolt.