Egyszerűen nem bírok szabadulni ettől a nosztalgikus érzéstől. Nem itt jött elő először, már korábban, ezer más helyen, kismillió ok miatt. Olyan, mintha mindig kínzó nosztalgiát éreznék valamiféle bizonyos "régi szépidők" nevű dolog iránt, amit valójában sosem éltem meg. Mintha mások elejtett szavaiból és történeteiből megkreálnám az ő "régi szépideiket" és helyettük szenvednék. Talán nem jó szó a nosztalgia erre, túl kellemesen hangzik, de nem tudok jobbat. Néha úgy érzem, mintha egész életemben egy szem fiatalként egy szoci városban kódorognék, ahol már mindenki öreg, lenyugodott, és csak a régi, a gyár bezárása előtti szép időkre emlékezik és azokról beszél. És én élném a fiatalságomat, de nem tudom, mert egyszerűen már túl késő, elmúlt, már nincs mit tenni. Mintha egyedül lennék 20 éves egy 30-as társaság visszafogott bulijában, ahol mindenki már csak félgőzzel hajt, alig iszik, mereng a régi szép napokon, a régi, vad bulikon, a gondtalan fiatalságon, aztán korán hazamegy, mert már lenyugodott és nincs kedve tombolni. Mintha a „régi szép idők”-et átugorva az életem rögtön a merengős idősödő korba lépett volna. Merengek, nosztalgiát érzek egy olyan időszak miatt, amit meg sem éltem.
A probléma a gyakorlatban: az egyik itteni olasz ismerősöm lediplomázik és elmegy a városból. És én esküszöm, elkezdtem nosztalgiát érezni az ő itt eltöltött "egyetemi évek"-jei felé. Mindenki itt van még, akit ismerek, de úgy érzem, egyedül maradtam a városban, ahol a fiatalságomat éltem, és nem maradt más, csak a nosztalgia. És mindezek ellenére nem, nem kellemes emlékezés, mert ott van mindig a hiányérzet, mert tudom, hogy nem az enyém, nem velem történt meg, én a sajátomat "elfecséreltem", már túl késő. A nosztalgiával egy időben üresnek, nem eléggé megéltnek érzem az életemet.
Keresnem kéne e problémakörrel foglalkozó irodalmi műveket.