Stimmt. Minden, ezzel a címmel még a városok közti különbség is. Ritkán ennyire story of my life egy mű. Egyébként jó volt újra olvasni. Elvonulni a világtól, elmenni egy parkba, leülni egy padra, és olvasni. És arra is rájöttem, hogy kevesebb időt kellene eltöltenem itthon. Jobb, ha lefoglalom magam. És a művészetbe is lehet menekülni, csak azért jobban meg kell dolgozni; az alkoholba és a bulikba egyszerűbb. Előbbi hosszan-tartó, utóbbi rövid, időleges megoldást hoz, ezért folyamodok folyton az utóbbihoz, egyre gyakrabban.
Sajnos a kolerát Rómába is magammal vittem, és ott a hatalmas embertömeggel együtt kicsit elrontotta az élményt. Még szerencse, hogy annyira nagyszerű az a város, hogy mégiscsak hallatta a hangját, és meghatott. Csak éjszaka kellett sétálgatnom benne, és máris beszélni kezdett hozzám. Pont, mint a tenger. Nappal, sok emberrel egyszerűen csendben marad: túl félénk.
Éjszaka egyedül elsétáltam a Trevi-kúthoz, volt helyem leülni, mivel alig voltak páran, és még a víz zúgását is hallottam. Akkor mert megszólalni először a város, addig csak suttogott felém, mikor elhagyatottabb részekre tévedtem előző nap. A másik alkalom, amikor hangosan beszélt, a Protestáns temetőben volt. Távol van a nyüzsgéstől, alig voltak turisták, hirtelen nagyon nagy nyugalmat és különböző hangulatokat éreztem. Keats sírkövén a felirat meg meghatott. Nagyon tragikus.
Végeredményben tehát igazából lenyűgöződtem, csak ez az egész szar émo nem kellett volna. Kicsit így is megmérgezte. A Halál Velencébenen felbuzdulva megpróbálok megint az olvasásba és az egyedüllétbe menekülni napközben, mert segít.