Ma este Ő is ott volt. Azt hittem ma este eldől. De nem dőlt el. Nem tudom elfelejteni, mert akkor azt mondanám, hogy eldőlt. De nem is estem bele... Annyira... Vagy nem is tudom. Ez sem biztos. Semmi sem az. De akarok is, és nem is akarok már megint totálisan beleesni egybe. Aki soha, akit soha, és akivel soha... De olyan jó érzés tud lenni... És ő olyan aranyos... Alig ismer, sőt nem. Ez rossz. Szeretni akarlak. Lehet, hogy úgy is, hogy nem vagy olyan, mint én. Lehet, hogy ez az egész, és az ilyenek csak egy dologból fakadnak. De akkor is... Legalább akkor szarnál a fejemre, és ne lennél velem ilyen általánosan-természetesen aranyos, és amikor rám mosolyogsz és belenézel a szemembe ne kezdene el forogni minden... De ez nem ilyen egyértelmű. Ha szenvedek, legalább ne a kétségektől szenvedjek, hanem a reménytelen szerelemtől. Abban legalább van valami tiszteletteljes... De én még ehhez is szánalmas vagyok. Bár ha szenvedek miattad, és folyton a kétségeimről beszélek, akkor az lehet, hogy azt jelenti, hogy szeretlek. Amikor ma megjelentél, egy pillanatra görcsbe állt a gyomrom... Ez szerelem? Az. Csak az a bökkenő, hogy nem is ismerlek teljesen, te meg mégannyira sem, mint én téged, és az, hogy ezt az egészet a hiány szüli. Az lesz a vége, hogy az ajtófélfába is beleszeretek. Természetesen heteró ajtófélfába. Szánalmas kis köcsög vagyok. Nem-ismerésből és hiányból adódó szerelemféleség.