Nah itt vagyok a beígért helyzetjelentő bejegyzéssel. Az olvasóim (ha vannak ilyenekXD) már biztos unják, hogy csomó ideje semmi megfoghatót nem írok magamról. Hát most írok. 

Még mindig Szegedre járok egyetemre. Szeptemberben kezdem a második évemet. Új albérletbe költözöm, ami szerintem jobb, mint az előző. Egy, gyakorlatilag két meleggel fogok együtt lakni, ami nem tudom, hogy fog hatni a mentális fejlődésemre. Remélem, nem fogom őket megutálni az együtt lakás miatt. Ha két lánnyal lakunk majd együtt a lakásban senki sem lesz, aki a lányokhoz vonzódna :D poén.  Kéne már valaki. Az egyik ismerősöm, aki a kelleténél nagyobb hatást gyakorolt rám, (ld lentebb) még mindig hatással van rám. A kelleténél nagyobbal. Az előző blogbejegyzésem is neki íródott, de nem történt meg. Egyébként az egy Virginia Woolf-jelenet alapján készült. Nem pontosan az, illetve igazából alig az, de a stílusát megpróbáltam leutánozni.

Voltunk Placebo koncerten. A koncert maga jó volt, csak akkora tömeg volt, és helyenként akkora pogó meg lökdösődés, hogy ez elrontotta a fílinget. Ezt Csilla is megerősítette. Túl persze megint csak én reagáltam az egészet. A koncert alatt és utána is tökre bedepiztem a nagy tömeg miatt, mert engem ennyire még tényleg nem nyomtak. Nem egy Placebo koncerten kellett volna az első ilyen élmény. Végig az volt bennem, hogy mekkora egy fasz vagyok, hogy ennyire ritkán vannak itt, én meg ilyen miatt nem tudom élvezni. Utólag visszagondolva persze jó volt, de akkor is. Mindenesetre a koncertnek, illetve ennek az egésznek más hatása is van, ami remélem elmúlik. 

És itt egy kép róluk. Középen Kurt Cobain.

Lehet, hogy zeneileg nem volt nagy forradalom, meg nem voltak olyan ejjdenagyszerűszázhúszezerakkordos számaik, de akkora hangulatot áraszt, és akkora kultusza van, hogy én kb fél napig utána nem tudtam pusztán Kurt Cobain személye miatt mit kezdeni magammal. Használnám a kisugárzás szót, de az szemtől szembeni találkozásra vonatkozik, és manapság meg annyira elcsépelték és közhellyé tették a das Manok, hogy nem merem használni. (Ez most beképzelten hangzott, de az a helyzet, hogy néha én is das Man-nak érzem magam.)

Tegnap azon is elgondolkodtam, hogy annyira rossz, hogy a híres emberek személyiségét nagyon nehéz feltérképezni... Nekem általában ez menni szokott, de sztárok esetében nem, nyilván nem. Annyira idegesít néha, hogy rajongsz egy emberért, a kinézete, a munkássága miatt, de a személyiségét alig ismered. Én annyira szeretem az emberek személyiségeit... Ez annak kapcsán jött elő, hogy annyira megismerném Kurtöt... Jó, elolvasom a naplóját, abból némiképp közelebb jutok hozzá, de nem teljesen... Az "Ismerni akarlak" c bejegyzésembe is bele lehet magyarázni ezt a dolgot. (ez a megfogalmazás kissé beképzelt volt) Semmi irodalmi kategóriába nem sorolható be, nem is az, és nem is annak szántam, de az a bejegyzés sokszor tölt el olyan szerepet a gondolataimban, mint az irodalmi művek. Amúgy Kurt az, akinek a képét nem merem a táskámon hordani, akinek a képét nem merem MSN-re kirakni, mert egyszerűen szarnak érzem magam, hogy nem ismerem, alig ismerem... Nem is annyira azért, mert nem ismerem annyira. Valahogy hozzá képest személyiségtelennek érzem magam... Ezzel sem fejeztem ki normálisan. Valahogy az érzem, hogy idejönne, látná, hogy kint van a képe, és megkérdezné, hogy mért raktam ki. Megkérdezné, hogy szerintem ki ő, milyen ő. És nem tudnék normálisan válaszolni. Lehet, hogy tényleg nagyon nagy ember volt, lehet, hogy tényleg minden megszólalása aranyat ért, de az is igaz, hogy a sztárok személyiségét kevesen ismerik a rajongók közül, és így sokkal nagyobb embernek tartják őket, mint amik valójában is voltak...  Lehet, hogy egy hülye amerikai volt, akivel semmiről sem lehet beszélgetni. (ez eléggé a másik oldal, kicsit túlzok, ilyen szerintem nem volt) Ez ugyanaz, mint amit már asszem egyszer-kétszer kifejtettem, hogy a legtökéletesebb dolgok mindig azok, amiket olyan 70-80-90%-ban ismerünk, és a többit kiegészítjük az agyunkkal. Ebből következik, hogy tökéletes dolog nem létezik. Így van ez a személyiségekkel is. Bárkivel. Brian Molkóval is.

Asszem túl sokat ömlengtem, de jól esett, és végre nem a lelki életemről volt szó. Most több dolog nem is jut eszembe. Anthea Stonem voltam, köszönöm.