Annyira szar, hogy az egyetemen az olaszos csoport most kezd tök jól egybemelegedni, mikor már mindjárt vége a BA-nak... Utálom az egészet. A mi évfolyamunk nagyon családias, mint kb. az egész tanszék, és így tökre megszerettük egymást... A viszonyunk mindig is jó volt, de most kezd nagyonjó lenni, hogy gyakorlatilag már csak egy félévünk van közösen. A következő félévben egy csomóan Olaszországban lesznek erasmussal, így az kilőve, így marad a BA utolsó féléve. MA-ra persze az emberek töredéke akar menni, szóval BA után ádíosz jó kis csapat... Annyira, de annyira kegyetlen az élet. Mért kell megint átélnem a gimi-végi szenvedést? Mért nem élhettem normális egyetemista életet? Ha öt éves rendszer lenne, legalább biztos lehetnék abban, hogy legalább még négy évig így maradunk, de nem... Idejöttem, eltelt egy év, bele sem kezdhettem a felhőtlen egyetemista-életbe, amikor már az MA-ra bekerülésen meg a továbbtanuláson kell agyalni... Utálom :( És mért nem az első év szeptemberében melegedtünk ennyire jól össze? Hozzá kell egyébként tennem, hogy a viszonyunk egyetemi viszonylatban már az első év szeptemberétől jó volt. Csak épp valahogy bulizni nem jártunk el soha. De ettől függetlenül sokat nevettünk meg beszélgettünk. Csak az a baj, hogy a bulikban ismerheted meg jobban az embereket, mert rengetegen pia nélkül csak egy felszínes képet mutatnak magukból. A mi esetünkben most áprilisban ismertem meg egy csomó ember eredeti arcát, teljesen pozitív értelemben. Most! Annyira kiakadtam... Ez a "de hamar szétszéledünk" - probléma annyira foglalkoztat mostanában, mintha kb. szerelmi bánatom lenne... Ha előjön, és rámtör, egyszerűen nem bírok létezni... Legszívesebben kisírnám magam, de én nagyon nehezen tudok sírni. És ez a legszarabb. Azzal legalább kicsit enyhülne a fájdalom... De basszus... Mért reagálom ezt ennyire túl??? Sokszor aludni sem bírok, pedig ha belegondolok nem is akkora probléma. Az erasmusosok úgyis csúsznak, szóval itt maradnak Szegeden, a többiek meg mennek MA-ra, szóval elvileg még egy városban leszünk egy-két évig, jövőre csak egy-két ember menne el. Csak basszus... Annyira félek, hogy mindenki elhúz innen, én meg itt maradok egyedül...

Visszaolvasva ezt a kitörést tényleg túlreagálom, de én ilyen túlreagálós vagyok. Élvezni kéne, amíg lehet. Aztán meg, ha mindenki egy városban lakna, akkor sem találkoznánk sűrűbben, mert a gimis tapasztalataimból kiindulva, ha egy ex-osztály nem találkozik, annak kurvára nem a földrajzi távolság az oka.

Hát ennyi volt. Jól esett kiírni magamból, akkor is, ha visszaolvasva kicsit össze-vissza írtam.