A címből is kitalálható, hogy "csak kéne már ide írni valamit" típusú poszt lesz ez. Végeztem az 5. félévemmel is az egyetemen. A szakdoga, ami miatt egész ősszel meg decemberben aggódtam, és aggódom részben is, még mindig nem készül, de most már legalább nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Erről nem is akarok többet írni. (Elképesztő, aszittem én sosem fogom elérni azt a szintet, hogy tényleg őszintén mondom, hogy ne beszéljünk róla...)

Más téren még mindig dúl a nagy semmi. Na jó, ez így nem igaz, de semmi kedvem leírni a nagy kavarásos konfliktust, ami most volt az albérletünkben, mert már megoldódni látszik. Csak egy-két ember átértékelődött kicsit a szememben. Na meg újra és újra felmerül Heidegger das Manos elmélete az én átíratomban. Pedig már félig elvetettem. Mindegy.

Most a szokásostól eltérően, megint a szakdoga miatt, amiről ugyebár nem beszélek, Szegeden kellett maradnom az után is, hogy végeztem mindennel. Furcsa volt, de a konfliktus elvette róla a figyelmem. Nem is akkora dolog ez, mert amikor két vizsgámra készültem januárban, akkor betegség miatt hazamentem egy hétre, szóval whatever, nevermind.

Holnap jönnek le ******ék Szegedre egy hétvégére, és már nagyon várom. Ez éltetett kábé, hogy ne igyam le magam. Tényleg, erről jut eszembe egy megemlítendő este.

Katával, az egyik oroszos csoporttársammal unaloműzés céljából elmentünk a Grand Caféba meginni pár pohár bort. Hát, nem pár pohár lett belőle, hanem rögtönzött, kétszemélyes, kéthelyszínes kocsmatúra. Jó volt, és olyan természetes. Valahogy nem törődtem semmivel.

Najó, asszem ennyi voltam mára. Mindig felmerül, hogy mi értelme a blognak, ha nem írom le a fontosabb dolgokat meg konfliktusokat... Régebben sokkal nagyobb szerepe volt, lelkileg is. Éppen ezért nem akarom abbahagyni, így a köztes megoldás választódott: ritkán írok.

Fel kéne frissítenem az angoltudásomat, mert idegesít, hogy nem tudok rendesen. Venni kéne valami brutálnyelvtant, és átböngészni. Mindegy. Just thinking.

Már megint csapongok, de ez van. Most már szerintem tényleg nem jut eszembe semmi több. Au relirmi. Jah, megemlítem még a Rém rendes családot is, amire mostanában valamiért rászoktam, és meghatározta kicsit a mostani időszakom hangulatdarabkáit. Lehet, hogy egy-két rész konzervált is egy-kettőt.

Most már nem köszönök el.