A LJ-re való regisztráció által okozott kezdeti lelkesedés észrevetette velem, hogy hiányzik a blogolás és a blogolvasás. Igazán szakíthatnék rájuk időt gyakrabban is.
Évek óta hagyományom, hogy a Föld Órája alkalmával kikapcsolok mindent otthon és elmegyek egy kicsit sétálni egyedül. Ezt itt is megtettem. Ez volt az első nem-szegedi, ha jól emlékszem. Hiányzott is picit Szeged, mert valahogy ő kapcsolódik ehhez a dologhoz. Mindegy. Lényeg, hogy egy ilyen elmélkedős dologgá lett ez az egész, nem is igazán a környezettudatosság hajtja. Egyszerűen egyedül sétálgatós, gondolkodós dolog, amit persze össze lehet kapcsolni az eredeti mozgalom üzenetével is.
Felfedeztem a város eddig ismeretlen részeit és kimentem  utána a tengerhez is kicsit. Rájöttem, hogy a tény, hogy kimehetek bármikor egyedül a tengerhez nagyon jó érzés. Gyakrabban kellene megtennem, ha egyszer itt lakom. Azt is felfedeztem, hogy többször kellene egyedül sétálgatnom és új városrészeket felfedeznem, mert jó.
A gondolkodás-része persze nem mindig ennyire kellemes. Néha nem jó egyedül lenni, mert elárasztanak a gondolatok, amik ha az életemre vonatkozó általános megállapítások, akkor bűntudatot és önutálatot okoznak.
Gondolkodom az Erasmuson. Mennyire használom ki, mennyire fecsérlem el? Néha úgy érzem, nem használom ki eléggé a kulturális részét. Néha úgy érzem, a körülményekhez képest jó vagyok.
Gondolkodtam a szerelmen. Nagyon kijött itt egy-két alkalommal a hiánya, amit valamennyire meg is magyaráztam már. Nem tudom, akarok-e neki egy egész posztot szentelni itt. Még mindig furcsa a helyzetem az őszinteleszekmertszemélytelen----mégiscsakmindenkilátja-tengelyen.
Néha még teljesen fáradtan is képes vagyok órákat forgolódni, ha deep thoughts mode on van lefekvés után. Néha úgy érzem, túl törékeny vagyok, összetörök és széthord a szél.
Mostanában ami a legjobban kiütött az a ha-az-erasmus-végetér-senkit-se-látok-többé - probléma. Egyszerűen megöl a tény, hogy ez az egész elillan júniusban. De erről már írtam, most nem fejtem ki jobban. A probléma, hogy a mi-lesz-ha-végzek-az-egyetemmel - problémával egyesült, mikor megtudtam, hogy Federico Leedsbe, Bertie-citybe megy élni áprilisban, miután itt lediplomázik. (Igen, ő volt, akinek átvettem az emlékeit.) Ők ott lesznek ketten, én meg otthon, nyolcmillió kilóméter távolságra. Szép. Jól eldepizgettem ezen néhány napig. Érdekes módon pont Bertie mosott fel a földről egyik este, mikor kifejtettem ezt neki. Semmi különöset nem mondott, simán csak teljesen megnyugodtam attól, hogy teljes nyugodtsággal beszélt az egész erasmus-experience-ről. Neki az egész élete arról szólt, hogy innen oda, onnan ide költözik. Gyakorlatilag egy otthonnak mondható helye sincs, már ha Leeds "egyetemi évek színhelye"-ként nem ez a kategória. Neki ez az egész nem is olyan nagy durranás. Megszokta, hogy az emberek változnak körülötte. (Ezzel kapcsolatban mondta, hogy valószínűleg én leszek az egyetlen, aki tényleg hiányozni fog neki. Már megint) A nyugodtsága megnyugtatott - viszont azt már kevésbé volt jó hallani, hogy bármennyire is nyálasan hangzott a fenti mondat, mégsem lesz nála ez az egész több 1-2 kellemetlen gondolatnál nyáron. És ennek tényleg nem az az oka, hogy érzéketlen lenne, egyszerűen csak ilyen az egész élete.
Az egész lényege, hogy nyugodt természetű emberek kellenek körém, akik lecsillapítják a hülye gondolataimat. (Ő mondjuk ilyen szempontból igen kettős példa, ejj.)
Még mindig kuszák a bejegyzéseim és még mindig nem olvasom őket vissza.