Ma este rájöttem, mennyire igaz a közhely a szív és az agy kapcsolatáról a szerelem tekintetében. Az agyam teljesen felfogja, hogy ez az egész egy eleve halva született, abszurd hülyeség, amit a go get a life tanács megfogadásával el lehetne kerülni, mégis kecsegtetem magam benne és reménykedem, bármennyire is durva kimondani. Valahol az összes szerelmi fellángolás ilyen. A szerelemnek mindegy, hogy az adott ember élő, halott, fiktív vagy valós, esetleg négy éve boldog párkapcsolatban élő hetero pasi.
Még mindig nem nevezném szerelemnek azt, amit érzek, még mindig az émotion du type á rá a legjobb szó, mégis olyan tulajdonságokkal bír. Tudom, hogy csak rosszabb lesz, még ha többet kapok is belőle (ld. együtt is laktam már ilyennel), mégsem tudok leállni.
És csak rosszabb, hogy ő sem tud távolságot tartani, bár mintha elkezdtem volna érezni, hogy azért van egy határ, de elég messze van és nagyon halvány, és lehet, hogy rosszul érzem. Bárcsak lenne, közelebb és erősebb.
Mikor szándékosan személyes dolgokra terelem a beszélgetést, nem retten meg, hanem veszi a lapot, és jót beszélgetünk. Néha úgy érzem, a professzionális kontaktusok vele fájnak, mikor kénytelen az ex-főnököm bőrébe belebújni mindenféle papírmunkák miatt, és van egy-két formális helyzet.
Ha reálisan gondolkodom, rájövök, hogy nem is ismerem teljesen. Hosszú távon, reálisan gondolkodva, kijönnének a köztünk lévő elég nagy különbségek, nem személyiségben, hanem életmódban, szemléletben és preferenciákban. Ezzel próbálom magam nyugtatni ma este, elég kevés sikerrel.
Abszolút mélypont, de úgyis lesz még ennél rosszabb. 200-zal haladok a rossz sávban. Please advise. Thank you.