Ha találkozom egy emberrel, akiről elsőre meg tudom állapítani, hogy érdekesnek tűnik és megismerném, nem nyugszom, míg meg nem ismerem legalább nagyjából.
Ez az egész hatványozottan jelentkezik, mikor egy egész új társaságba kerülök be. Kicsit rémisztő, mikor minimum 3 ilyen ember van. Észrevettem, hogy ez hasonló a kapcsolatok első időszakához, mikor még csak annyit tudsz, hogy nagyon érdekel a másik, és kurvára meg akarod ismerni. Persze egybe is eshet a kettő: érdekes, barátnak jó lesz, aztán, mikor jobban megismerted, rájössz, hogy vonzódsz hozzá úgy is.
Nagyon ez van most a munkahelynél. Túl sok az érdekes ember, akit megismernék (és persze megint sok az, akit nem). Meg vannak a semlegesek. Nem gondoltam volna, hogy egy munkahely ennyire közösség is. Illetve gondoltam volna, csak nem tudtam elképzelni rendesen.
Ezt az egész posztot úgy jutott eszembe, hogy írni kéne, hogy napok óta megint nagyon párkapcsolat-hiányom van, de csak úgy egy furán kellemessel vegyített kellemetlen érzésként a háttérben. Az egész úgy jött elő, hogy az olaszos team buildingen végül ketten maradtunk egy sráccal (aki mellett ülök egyébként bent) kb egy órára, miután a többiek hazamentek. Eddig csak simán a valamennyire érdekes kategória volt, de ez valahogy megváltozott. Furcsa rájönni, hogy mindenkinek van magánélete a munkahelyen mutatott semleges én mögött, és amikor valaki olyannál hirtelen jövök rá erre, aki a "valamennyire attraktív" kategória volt eddig, az egész dolog felerősödik, és életbe lép a "szexi, hogy magánélete van" - érzés. Eddig csak a kollégát láttam benne, nem tudtam róla semmit, de miután hús-vér ember is elkezdett hozzá tartozni, valahogy az eddig csak "hát vannak pillanatai" típus hirtelen szintet lépett a "határozottan vannak pillanatai" típusba. És az egész kellmellémvalakimárvégrebaszdmeg-érzés amiatt jött elő, hogy szimplán, elsőre csak ártatlanul eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet, amikor jár valakivel. Elég sok emberrel kapcsolatban jön ez elő, hogy egyszerre belegondolok, hogy az adott ember hogy viselkedhet egy kapcsolatban. Legtöbbször tényleg csak egy gondolat, de néha betalál és a fejemben marad napokig. Ugyanez az érzés van, mikor egy jobban megcsinált szerelmi történetet/szálat látok/hallok/olvasok. Kellemetlen érzés, mert tinilányos ábrándozás, de kellemes is, mert maga a dolog kellemes, amiről ábrándozom. Furcsán kettős.
A srácot még minidig nem ismerem rendesen természetesen, és nem is ő az érdekes annyira, csak vele kapcsolatban jött elő ez az egész. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ne akarnám simán megismerni. De az egész eddigi életemet végig kísérő csehovi szerelmi lánc szabályai szerint sohasem az érdeklődésed tárgya az, akit te is érdekelsz, úgyhogy természetesen semmi reményt nem táplálok. A kiábrándultság és a meggyőződés, hogy a dugásokra és az elbaszott, szerelem nélküli vagy éppen csak egyik oldalról szerelmes kapcsolatokra vagyok kárhoztatva néha segít kiirtani a tinilányos gondolatokat a fejemből. Bár nem teljesen, ahogyan azt ez a poszt is mutatja.
Egy másik munkatársam kapcsán jött elő, hogy igenis van ideális pasitípusom. Van egy féle, aki instant módon bejön és kb valamilyen szinten már azelőtt automatikusan bele vagyok szeretve, hogy (meg)ismerném. Egész életemben kb. 3-4 ilyen emberrel találkoztam, ezért vannak ekkora hatással. A típus neve a "természetesen-férfiasan kedves", bármit is jelentsen ez.
A fent említett olaszos team buildinghez és a sráccal együtt töltött plusz egy órához még annyit: kicsit szarul volt, mert az egyik másik, egyébként félig olasz srác nagyon kakaskodós-beszólósra issza magát mindig, olyanra, aki a saját legjobb barátjával is képes lenne verekedést kezdeményezni a semmiről, beszólt neki valami tipikusan ilyen vitakezdeményező szarságot, pont kellemetlen témáról (kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy pár dolgot nagyon nem kellett volna megtudnom, mikor utána beszélgettünk, mert kurvára személyes). Azért maradtam vele, mert láttam, hogy nagyon részeg és szarul is érintette ez az egész tipikusan szánalmas, részeges, az alkohol miatt totál torz és felnagyított vita. Egy idő után jobban lett, nem tudom, azért-e, mert kibeszélgettük a dolgot, vagy simán mert részeg volt és eleve csak felnagyította a szesz az egészet. Hazaindultunk együtt, aztán még egy fél órát álltunk és beszélgettünk az utcasarkon, ahol neki el kelett fordulnia. Akkor már vagy egy órája meg akartam ölelni, de heteró srácoknál (őt még perpill annak gondolom, és sajnos ebben nem szoktam nagyot tévedni) sosem merem kezdeményezni, mert szarul kezeli a legtöbbje. Lényeg, hogy cselekedett, és megölelt ő. Nem tudom, mennyi idő óta ez volt az első normális pasi-ölelésem, és nagy valószínűséggel ez hozta elő ezt a kapcsolatos dolgot is.
Az azért jó, hogy nem émotion formában csapódott le ez az egész, simán csak, ahogy fent írtam, általánosságban jött elő, nem egy emberre korlátozva. Ő valőszínűleg vagy alig emlékszik az egészre, vagy kellemetlennek gondolja, hogy megtudtam róla pár eléggé személyes dolgot, vagy simán csak leszarja, mert egy átlagos bebaszott este volt a részéről (a probléma, hogy én nem voltam annyira részeg), belőlem meg ez a jelentéktelen, tipikusan a legrosszabb értelemben véve részeg jelenet kihozta a tinilányt, mint valami jobban sikerült romantikus film.
Persze azzal nyugtatom magam, hogy valamilyen szinten természetes, ha kell valaki mellém, és az is, hogy előhoznak dolgok dolgokat, mert egyszerűen kell valaki az ember mellé. Mindenki gondol erre, csak legfeljebb nem ír róla blogbejegyzést és/vagy nem kommunikálja le tinilány módon.
Vasárnap délutáni ömlengésünket hallották.
PS. Visszaolvasva erről az egész dologról az jut eszembe, mikor egy filmben az egyik csávó, aki börtönben volt egy ideig, és kurvára szexhiánya volt, azt mondta, hogy "Hülye vagy, a széltől is feláll kábé." Én ugyanez vagyok, csak érzelmileg. Annyi időt töltöttem szexmentesen a szar kapcsolatok és az érzelemmentes dugások börtönében, hogy már a széltől is feláll az érzelmi faszom.