Komolyan meghatott, anyáék mennyit segítettek a költözésben. Természetes, mert a szüleim, de azért mégis. Innen látom, hogy rossz ebből a szempontból az az adok-kapok-személet, mert a szülőkkel aránytalan a kapcsolatod, nem mindig lehet a "majd meghálálom" szempontjából nézni.
A másik, hogy hétfőn este, a szabim utolsó napján, miután elment a család innen teljesen ugyanaz a furcsa érzésem támadt, mint amit a kisgyerekek éreznek, mikor az óvodában el kell engedni az anyukájuk kezét. Viccesen hangzik, de így van, és nem számít már, hogy 6 évig külön laktam, ebből egy évet külföldön, ez az elveszettség-érzés megvan és meg is lesz ilyen alkalmakkor.
Egyébként minden rendben, kezdek berendezkedni, és azt mondják, már otthonos is lett valamennyire.

"Istenem, hogy szeresselek téged, nincs másom, csak ez a pillanat!"

Lehet, hogy azért, mert ez a hét amúgy is kicsit sok (temetés + költözés), de ez az "utolsó" Carbon-koncert kicsit nagyobb hatással volt rám a kelleténél. Reméljük, à la Scorpions utolsó, azért.
Valószínűleg az eléggé látványos személyes vonulata miatt is van ez az egész - látszott rajtuk, hogy meg vannak hatódva. Egyébként is nagyon odaadták magukat mindig a színpadon, jó volt látni, hogy mennyire sikerült (többé-kevésbé) megtartani ezt a "haveri kör vagyunk, zenélünk magunknak a garázsban, és ti is a barátaink vagytok, akik eljöttek egy páran megnézni" hangulatot a koncerteken. (Balázs az egyik szám közben (amit egyébként sosem tudtam megszeretni) elsírta magát a színpadon, míg összeszedte magát a gitáros bohóckodott egy sort.)
Ez persze elfogultság, és sosem tudott minden számuk / zenei irányuk megfogni, de valószínűleg a fent említett beleadjuk magunkat - dolog rengeteget számít.
2011 óta sok koncerten voltam, kísérték az életemet, ami sokszor eszembe jutott a koncerten.
Nincs elköszönés, úgyis belátjátok egy hiatus után, hogy ez így nem fog menni.

A Quo vadis egy nagyon jó könyv volt, a keresztény-vonal miatt, nem a néhol kissé nyálas szerelmi szál miatt.
Teljesen jól kapcsolódott a latinozós korszakomhoz is. Pedig elvileg nem is szeretem az ókori Rómát. Sztori.

Donec eris felix, multos numerabis amicos;
tempora si fuerint nubila, solus eris.

Ovidius: Tristia

Már megint hiátus van a blogomban, fogalmam sincs, miért, pedig történnek velem dolgok.

Most például hoztam egy döntést a munkahelyemmel kapcsolatban. Ha nem kapom meg a belső pozíciót, amire pályáztam, szép lassan el fogok kezdeni munkát keresni, augusztus végétől kezdve.
A társaság még mindig jó (bár néha elegem van az olaszokból, mármint a munkatársaimból) és a munka is, de érzem, hogy el fog jönni az az időszak, mikor már utálni fogom, és elhatároztam, hogy nem várom meg, elejét veszem, hogy mikor eljön, már a munkakeresés közben legyek. Sajnos az új munka nem úgy jön, hogy felteszem az önéletrajzom és már hívnak is az ajánlattal.
Viszont elhamarkodni nem akarom, csak akkor megyek, ha tényleg úgy érzem. Megkérdeztem az egyik munkatársamat, hogy neki nincs-e elege, és mondta, hogy dehogynem, sokszor igen, viszont a légkör és a társaság még mindig jó, ezért meggondolandó, hogy ezt feladjam-e. Lehet ennél jobb és sokkal rosszabb is. Szóval mérlegelni fogok.

Sajnos egy pár ember elmegy a csapatunkból, és szeptemberben emiatt kurva sok lesz a munka, nagy a terhelés. A TL-em szerint ez normális egy multinál, de szerintem kurvára nem. Ő is valószínűleg csak megnyugtatásból mondta, mert az nem normális, hogy a nép fele elmegy. Sajnálom, itt valami kurvára el van baszva.

tetszik ez a plakát.

Egyik munkatársamnak ki van linkelve Facebookra a blogja, és ilyenkor mindig rájövök, hogy a blogolás jó dolog, és hogy gyakraban kellene blogolnom. Ezek persze mindig szép elhatározások, de a megvalósítás sosem jön össze.

Mostanában kevesebbet van bekapcsolva a laptopom és, di conseguenza, többet olvasok és tanulok nyelveket. Még mindig nem annyit, amennyit kellene / akarnék, de ez már haladás. Vannak napok, amikor elgyengülök, és ebaszom az időmet, de vannak olyanok is, amikor simán tudok olvasni és minden mást csinálni. Egy nehéz nap után kevesebb erőm van olvasni és több a netezéssel elbaszni az időt, hétvégén meg kibírom relatíve kevés gépezéssel is.

Elég sokat számít az, hogy itthon lakom, és néha egyszerűen nem hagynak olvasni. A lakásunk elosztása még mindig túl centralizált, ezért kurvára behallatszik a TV, ami persze este 6-tól lefekvésig folyamatosan ordít. Szánalmas, hogy 25 évesen ilyen problémáim vannak. Az előnye ennek az egésznek, hogy legalább gyűlik a pénzem, de minél hamarabb el kéne költözni innen a francba. Ezzel még vannak a nem pénzügyi jellegű problémák is, de azokat igyekszem megoldani.

Az Anna Kareninát olvaso már egyhónapja, és egész az életem része lett. Már most érzem, hogy rossz lesz tőle megválni. Tolsztoj regényei jók. Nagyon sok benne a rémisztően reális és modern jellem/jelenet/párbeszéd. Nagyon közvetlenül érzem a "tanulsz a regényekből" - dolgot.

Eredetleg németül akartam tanulni, mert az a germános műveltség, amit az angol ad nagyon kevés, és zavar, hogy ennyire hülye vagyok a germán nyelvekhez, de előjött a PhD-kérdés, és latin lett belőle. A latin még mindig a világ legjobb nyelve, és akkor is jót tanulni, ha "holt". Idegennyelveket nem azért tanul az ember, hogy kommunikálni tudjon másokkal, az csak egyik ok a sok közül. Durván mondva mellékhatás.
Vicces, hogy a normális nyelvkönyvekben az ötödik leckében a még olyan szavakat tanul az ember, hogy autó, bútor, kényelmes, szép, kávéház. A latinkönyvben már kétféle szó van a gyilkosságra, megölésre, halálra. A lekaszabolni ige már része a szókincsnek, például. Nem szeretem az idilli nyelvkönyves szövegeket, szóval élvezem.

PS.: ha lenne egy szórakozóhelyem, e bejegyzés címe lenne a neve. Azt jelenti, hogy latinul tanulok.

"Az öngyilkossággal, gondolkodtam, azokat is megöljük egy kicsit, akik szeretnek minket..."

(innen)

Videsne, mi fili, Romam?

(Látod-e, fiam, Rómát?)