Rájöttem, hogy magányos vagyok, és a különköltözés előtt is az voltam, csak épp nem vettem észre.
Rájöttem, hogy azért is szakadt rám ez most így, mert kezd válságba kerülni az eddig az egész életemet betöltő legjobb barátságom.
Rájöttem, hogy nagyon hiányzik mellőlem valaki, aki nem csak barát.
Veszélyes a magány, mert előjönnek az É du type Á-k, amik viszont nagyon sebezhetővé tesznek.
A munkahelyemen is változások vannak, amiket nem viselek könnyen, inkább személyes okokból, mint szakmaikból.

(Megnéztem ma a Viharsarok-ot, és bár nem a legegyedibb sztori és végkifejlet, nagyon szíven ütött.)

El kéne mennem pszichológushoz, mert egyszerűen nem vagyok elég erős, hogy ezt az egészet a saját életem mellett kibírjam és kezelni tudjam ép ésszel.
Neki én jelentem az egyetlen kiutat, a reményt, de egyre kevesebb erőm van, hiába javul.
És ha mondom, hogy nem bírom, mondja, hogy ő sem, ami teljesen igaz.
Ez az egész elszívja az energiáimat és rátelepszik az életemre, mégse tudom itt hagyni.
Nem látom az alagút végét.

Mostanában túl sokat vagyok egyedül. Hétköznap csak dolgozom, és ennyi. Erre jön rá az egyedül lakás, ami nem rossz, csak neked kell megszervezned, ha akarsz csinálni valamit, és itt a hiba a dologban.
Nem kéne egész hétvégéket egyedül töltenem, bár sokan vágynak erre.
Hozzá kell még szoknom az egyedül lakáshoz, és ahhoz, hogy gyakrabban szervezzek dolgokat és hívjak át másokat.
Portishead-hangulatom van.

Az utóbbi időben kicsit nyomasztó hangulatban voltam, és nem nagyon tudom mostanáig se megállapítani, hogy mi a baj.
Azt tudom, hogy részben a munkámmal függ össze, és nem a szakmai részével, az emberi kapcsolatokkal. Valahogy kicsit megterhelőnek éreztem őket mostamában, nem rosszak, csak a fenntartásuk került nagyobb erőfeszítésbe a kelleténél. Ez főleg a munkahelyi viszonyokra vonatkozik.
Lehet, hogy a változást kell még megszoknom, mert új pozícióba kerültem, olyan emberekkel kerültem közvetlen kapcsolatba, akikel eddig csak távolabbi munkatárs voltam.
Lehet, hogy a főnökömmel való kapcsolatomat nem tudom még hová tenni. Kedves, aranyos, lelkes, de nem tud távolságot tartani. Nem érzem a klasszikus főnök-beosztott viszonyt, ami persze nem baj, csak lehet, hogy kicsit túl gyors a tempó / még meg kell szoknom. Szeretem és örülök neki, hogy közelebbi kapcsolatba kerültünk, és bár kurvára különbözünk, még barátság-féle is lehet simán a dologból.
DE. Így sokkal rosszabbak az elvárások. Ha nem szereted a főnöködet, egyszerűbb szarul dolgozni vagy épp nem teljesíteni az elvárásokat. Így sokkal nehezebb, és sokkal jobban a lelkemre veszem. Ha valamit nem sikerül befejeznem, aminek teszem azt teljesen érthető oka van, akkor is úgy érzem, vele baszok ki, akivel kurvára nem akarok, pont, mivel olyan jó velem. Ezt nevezhetnék egyesek annak a beigazolódásának, hogy nem szabad jóban lenni a főnököddel, de még a munkatársaiddal sem. Viszont őszinték vagyunk egymással, és ez sokkal jobb, mint a felszín alatt lappangó problémák, amikből kibeszélés és kavarás lenne. Volt már ilyenben is részem, és nem, ha utálod a főnöködet, az rossz légkört teremt, és a rossz légkör megöl mindent.
Most legalább jó a légkör, kezdjük egymást megkedvelni a kezdeti kóstolgatás után. Az elvárások miatt volt egy-két álmatlan éjszakám, de egyszer fogtam magam, és a napi adag dupláját teljesítettem valamiből, ezzel megnyugtattam magam. Így kell csinálni. Nem emésztgetni magad, nem elemezgetni a helyztetet, hanem teljesíteni, akár feleslegesen is, hogy megmutassam, hogy nem vagyok béna, csak mivel minden mindennel összefügg, nem lehet egyenletes teljesítményt nyújtani mindig.
Tehát: a légkör jó, de sokkal rosszabb, ha valamit épp nem jól csinálok/ rossz passzban vagyok, mert a főnököm személye elleni támadásnak veszem, és teljesen úgy érzem, mintha kibasznék egy baráttal. Ez rossz, ilyen szempontból el kell választani ezeket a dolgokat, és sikerülni is fog, csak ez a kezdeti időszak még kicsit sikamlós. A konklúzió az az, hogy inkább vagyok ilyen viszonyban a főnökömmel, mint egy bizalmatlan, távolságtartós, háttérben lappangó problémásban.
Ezt az egész bejegyzést is simán előadhatnám neki is, és ő erre meg teljesen őszintén előadná, hogy ő meg fél, hogy nem elég szigorú velünk.

Na jó, nem az egész bejegyzést, ezt a részt nem: kedves Á [a főnök, milyen kellemes emlékeket ébresztő betű] nem éppen a legrondább emberek közül való. Amúgy nem zavarna, mert van egy pár szép ember, akivel dolgozom, de pont a főnök-viszony miatt kezdett el zavarni kicsit. Persze bevillantak ilyen főnök-titkárnő pornójelenetek. (persze nem titkárnő-pozícióban vagyok azért)

Abszolút konklúzió: nem jó, ha az ember túl jó viszonyban van a főnökével és a munkatársaival sem, tudni kell távolságot tartani. Ha ez nem sikerül, akkor legalább a távolság hiánya okozta nyílt és őszinte légkörből kell profitálni, és elmondani, kinek mi a baja, amin változtatni lehet,
Azon meg, hogy kedves Á férfiből van, majd túllépek, ami nem lesz olyan nehéz, mivel most, hogy több időt töltöttünk együtt munkán kívül is, érzem, hogy az, hogy szép, az egy dolog, mivel személyiségének bizonyos elemeire nézve inkább antitípus, mint álom, sajnos, vagy nem sajnos. Magamnak se mertem bevallani, mert mindenkivel görcsösen jó viszonyban szeretek lenni, de kicsit egyszerűen sok volt néha a munkán kívül, ahogy viselkedett.

UI. Most, hogy leírtam, hogy görcsösen jó viszonyban akarok lenni mindenkivel, rájöttem, hogy ez is egy probléma, szerintem. Lám, ez az egész még mindig elemzés alatt van.

PS2: as for love life: GO GET ONE, BASZD MEG. 26 évesen nőjek már fel.

Nem akarok már megint egy ilyet, ráadásul most a munkahelyemen, egy ilyen helyzetben...
26 évesen nőjek már fel, go get a life, baszd meg.

Folyamatosan előjön, hogy nincs alternatívám, mit kezdjek az életemmel. Persze a rosszabb pillanataimban. Aztán rájövök, hogy van egy jól fizető állásom is, ahol elő is léptem, úgyhogy részben szemlélet kérdése az egész.
Aztán megfordul a fejemben a PhD is, ami miatt még mindig be kéne mennem az ELTE-re infókat kérni, és megnézni, hogy fogadnak, és ugyanúgy elegem van-e az egyetemi légkörből, mint egy éve.
Az egyik kollégám felmondott és kipróbálta a bölcsészebb munkákat. Most, 4 hónap után megint nálunk dolgozik. Ez kicsit visszariasztott. Szar légkör, feketemunka, szar fizetések még a legnagyobb cégeknél is. Abszolút kiábrándító.
El kéne oszlatnom az illúziókat a fejemből, és nem aggódni annyira, vagy legalábbis nem semminek és szarnak tartani, amit eddig elértem, mert igenis valami.
Megnéztem profession.hu-n megint az állásokat, és hánynom kell. Tettig úgyse fogok eljutni, csak ha már nagyon nem bírom.

UI. Rodriguez: Sugar Man. Régen, mikor Szegedre kerültem, sokat hallgattam ezt a számot, és tegnap tudtam meg, milyen durva sztori kapcsolódik hozzá, illetve az előadójához. A csávó kiadott két albumot a 70-es években, nulla visszhanggal az USA-ban, teljesen eltűnt a süllyesztőben. Dél-Afrikában viszont az apartheid alatt legenda lett belőle a tudta nélkül, városi legendák terjedtek a haláláról. Pár srác meg megkereste a 90-es években, Detroitban találták meg, ahol ma is él valami lepusztult negyedben. Erről csináltak egy dokumentumfilmet, a Searching for Sugar Mant (cím a dal után), ami Oszkárt is kapott.
Furán szegedi emlék is a dal, meg most már kicsit át is értékelődött. Kicsit bobdylanes, tök jók a szövegei és van valami jenesaisquoi a hangjában és a számai hangulatában.

Á, a kedves főnököm ma volt szíves ártatlanul megjegyezni, hogy olyan vagy, mint a Kinga [a barátnője] egy megjegyzésemre, amit ezek szerint olyan stílusban vagy tartalommal mondtam, ahogy ő mondaná.
Erre átfutott az agyamon, aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehetséges, hogy bejönnék neki, hogyha nem lennék hímnemű. Kellemes és egyben eléggé kellemetlen gondolat is ez, mert eszembe juttatta, hogy már megint ezek a hülye nemek és börtön, másrészt meg elképzeltem, milyen lehet vele egy kapcsolatban, ami elsőre jó volt, gondolatnak, mert kicsit én-típus, ha a nyálasságot nem vesszük, amin valószínűleg még ha meleg lenne sem tudnék túllépni, mivel noha a furán természetesen kedvesség nagyon bejön, pont, hogy a nyálassággal vagy a túlzott ragaszkodással lehet elbaszni.

Igen, baszatlan gimis - gondolataim vannak.

Néha elegem van a munkámból, elmennék a francba, aztán rájövök, hogy nem látok semmi ép alternatívát, akkor utálom az életem, aztán rájövök, hogy ez még egy kurva jó munka sok másikhoz képest, ezért fogjam be a szám.
Csak épp kéne egy olyan pár hónapos tanulópénz, hogy megtanuljam ezt értékelni. Lelkileg jó lenne, anyagilag kurvára nem. Elképesztő, hogy még teljesen jónak tűnő cégeknél teljesen értelmiségi pozíciókban sem akarják bejelenteni az embereket, vagy csak minimálbérre. Egyetlen multis tapasztalattal teljesen naiv voltam a munkaerőpiacot nézve.
Kaptam egy új lehetőséget, amit lelkesen fogadtam, ennek még örülök is, és ez nem baj.
A baj ott van, hogy kurva sokat kell még besegítenem az előző munkakörömbe, amit meg már utálok, így alakult ki az a helyzet, hogy kb fejjel rohantam a falnak és kurva nagyot koppantam. Lelkesen álltam neki, aztán szembesültem vele, hogy mennyire sokszor kell még ugyanazt csinálnom, amit annyira utálok már.
A társaság és a légkör még mindig segít, ezt is értékelnem kéne. Nagyon hiányozna a nemzetközi környezet, ezt minden hátránya ellenére tudom.
Mások tapasztalataiból próbálok kiindulni és értékelni kicsit, amim van.

PS. nagyon előjött valamelyik nap, hogy kurvára kéne mellém egy ember. Még mindig kurvára hiányzik az együttalvás. Szerelmi élet persze 0. Nem tudom, mit kellene csinálnom.

PS2: Sehogy sem jön ide ez a szám, de ez jár a fejemben a sztárban sztár óta kb.

Vicces, ha értem, milyen ereje van a boldogok-os résznek, és vele együtt az egész hegyi beszédnek, függetlenül attól, hogy mennyire vagyok vallásos.