Mostanában annyi ember mondja, hogy határozatlan vagyok. Tanárok is. Egymástól függetlenül. Igazuk van, ezt eddig is tudtam, csak most valahogy jobban kijött... Hajlamos vagyok elmenekülni és/vagy elhalasztani mindent, és ez életelbaszáshoz vezethet. Minél felnőttebb vagyok, annál szarabb, és annál sorsdöntőbb kérdések jönnek, amikben kurvára nem mindegy, hogy hogy döntök, és kurvára el tudja baszni az életem.

A szakdogámmal még mindig sehogy sem állok. Az a legszarabb, hogy tényleg nagyon távol érzem magamtól még mindig ezt az egészet... Mért élek mindig abban a hitben, hogy ez is olyan, hogy a tanár irányítgat és feladja hétről hétre az anyagot? Önálló munka, bassza meg. Ráadásul szaros 20 oldal. Elegem van. Ha nem lenne elegem az egészből, és nem lennék ennyire szerencsétlen, sokkal könnyebb lenne. És az a legszarabb, hogy az egész depneszarságnak nem is a tanulás az alapja, hanem az, hogy rávetítődött a személyiségemre az egész, illetve annak hibáira...

Nem tanulok a hibáimból. Alkalomról alkalomra, hétről hétre elkövetem ugyanazokat... Aztán csodálkozom, hogy már megint pofára estem... Elegem van mindenből. Változtatni kéne, azzal nincs gond. Tudom. Teljes mértékben átlátom a helyzetem, az elmélet nagyon megy, de a gyakorlat sohasem valósul meg rendesen.

És, amire még nem sok példa volt, a szüleimmel sem voltam teljesen őszinte. Nem hazudtam, de elmondhattam volna az egyetemmel kapcsolatban olyan dolgokat, amiket joguk van tudni. Nem hazudok, csak egyszerűen nem beszélek róla...

Ajj, ennyi, meguntam, vége. Elegem van. Kedvem lenne itthagyni mindent egy kis időre, természetesen a "jól bevált" halogató-taktikám keretében...