Korunk pestise: a kiégés

Szerdán véget vetettem eddigi életem legjobb barátságának.
Jobban viselem, mint gondoltam, de akkor is szar.
A legnagyobb kétely persze, hogy életem legszörnyűbb hibáját követtem-e el vagy végre, három év után, elkezdhetem élni az életem.
Most végig kéne vennem B levelét és mondatonként megcáfolni, miért nincs igaza, amikor az előbbiről próbál meggyőzni, de ehelyett csak összefoglalom.

not being able to tell her our little stories, inside jokes. it was inevitable that we find our way back to each other. you said it yourself that there are things you can tell her only. and now it's gone. all the tiny memories...

Ilyenek már régóta nincsenek, max részegen, mikor elérzékenyülök. Ez a dolog meghalt évekkel ezelőtt, megölte a betegsége, ezzel szembe kell néznem, akármennyire is nem az ő hibája. Évek óta nem tudok vele anélkül találkozni, hogy ne lenne a háttérben a betegsége és a félelem, hogy megint mi lesz a probléma. Ez annyira hatásos volt, hogy inkább energiát vettek el a találkozók mint adtak volna.

after what you've been through, the friendship needs a strong base - but Gabor, if it hadn't been strong to begin with, none of you would have lasted this long!!!

Az a tény, hogy eddig kibírtuk nem azt mutatja, hogy valami mennyire erős, hanem azt, hogy betegesen konfliktuskerülő vagyok, magamnak se vallottam be, hogy részemről vége és féltem a változástól, ez iskolapéldája az elnyújtott szar kapcsolatoknak és házasságoknak.

i am telling you this also because i don't want you to look back 1 or 10 or 20 years from now and be miserable by the fucking huge mistake you made by throwing away not just the sickness, but something wonderful, too.

Honnan tudjuk, hogy hiba és valójában tényleg szeretem és csak a betegsége vakít el, vagy tényleg vége bennem ennek az érzésnek? Én most az utóbbit érzem. Mennyi idő alatt jöttem volna erre rá, ha vele együtt vagyok ha évek alatt nem jöttem? Azt tudom, hogy ami eddig volt szar és sehogy se tudtuk megváltoztatni. Ami eddig volt teljesen elviselhetetlenné vált. Fizikai és mentális tünetek is jelentkeztek rajtam, és képtelen voltam belőle erőt meríteni. Mondhatod, hogy nem próbáltunk meg mindent, de már megint ott tartunk, amiért a destruktív, szar kapcsolatok elhúzódnak: "még nem próbáltunk meg mindent".

unfortunately, i am sure there will come a time when something very bad happens - a loss, a breakup, a one-sided love and then you will realize that the one you could be talking to about this is your best friend, but she is not there.

Sajnos évek óta ezt érzem már, ezen a szinten nem változott semmi nagyon rég óta. Mondhatod, hogy ezt is csak a betegsége okozza, de a vége felé már semmit sem kaptam és tudtam kinyerni ebből a barátságból, érdekes módon ez a része nem része a szerdai traumának. A szerdai trauma abból ered, hogy úgy érzem, segítenem kell neki és sajnálom, hogy nem tehet róla, hogy ilyen. Nagyon beszédes, hogy szerdán azt hittem, mégsem hagyom el, mikor rosszul lett és majdnem mentőt hívtunk, és majdnem elsírtam magam, hogy képtelen vagyok elhagyni téged, mikor jobban lett és elkezdett érvelni rögtön kijózanodtam és emlékeztem, hogy miért is jöttem ide.
Ha arra gondolok, jól van és nincs már a betegsége és újra erős az megerősít a döntésemben és nem akarnám vissza, ha arra gondolok, hogy pizsamában járkál a lakásában és rosszul van, rögtön rohannék segíteni és bűntudatom van, hogy mit csináltam. Pedig elvileg az előbbinek kéne a célnak lennie. Ha a régi szép időkre gondolok vissza nem érzem, hogy akarnám megint. Mintha a rossz három év azokat is elhomályosította volna, ez pedig nagyon nagy gond és minden belülről jövő motivációmat megöli.
Ezen vele együtt nem tudok túl lenni, idő kell, hogy a rosszat is megszépítse vagy elfelejtsem ezt az egészet, ezt a döntést hoztam meg.

Dark Oceans We Cry

Ez a barátság mindkettőnket ki fog nyírni, és az a legszebb, hogy nincs honnan erőt merítenem, mert akiből erőt merítettem régen pont az szívja el az erőm és pont azt nem tudom látni. Ilyenkor egyedül érzem magam.
Tegnap majdnem éjfélig vitatkoztunk, Facebookon és telefonon, és én órákig kérleltem, hogy hagyjuk abba, mert érzelmi dolgokban képtelen vagyok bármilyen határozott döntést hozni, pláne ilyen nyomás alatt, de ő konlúzió nélkül nem akarta abbahagyni, végül mondtam valamit, egy erős "meggondolom"-ot, amire neki jobb lett, és "lezártuk", legalábbis arra az éjszakára, csak épp már éjfél felé járt és nekem az egész hétvégére elszívta az erőmet az a kb 4 óra vita.
Tegnap is fenyegetőzött vele, hogy átjön és dörömböl az ajtómon, ha leteszem a telefont, és ezzel is álmodtam, hogy félelmetes módon követ mindenhová, és nem tudok tőle megszabadulni.

Ha tetszik, ha nem, elbaszta ez a dolog az elmúlt 3 évemet, és ha így folytatom, már nem évekről, hanem életről lehet beszélni. Kellemes ebbe belegondolni.

Valaki lőjön le mindkettőnket, legyen szíves, köszönöm.

 

PS, a refrén: "we will drown into this love". Sokszor eszembe jutott ez a dal mostanában, bár csak ez a sor stimmel, de ez eléggé.

 

 

 

Holnap lesz egy hónapja, hogy befejeztem a karrierem életem első munkahelyén, és persze annak is, hogy elváltam kedves à-tól.
Nyilván az utóbbi a relevánsabb faktor érzelmi szinten.
Természetesen hullámzik, eléggé, de a nem-látás megteszi a hatását: inkább jobb, mint rosszabb, ami jó. Csak akkor lesz rosszabb, ha valami vagy valaki felzaklat vagy épp valaki régivel futok össze, akivel ő is szóba kerül. Nincs ezen már mit agyalni, sem túlmagyarázni, el fog múlni és kész. Az idő és a távolság elég jól dolgoznak össze.
Ami gond, hogy lehet, hogy ugyanabba az irodaházba jön dolgozni, ahol én dolgozom. Semmi sem biztos, de Pesten nincs azér annnyira sok IT központ és elég sok cég van ott, nagyok is. Az kurvára nem lenne jó, bár nem jelentené azt, hogy naponta találkoznom kéne vele, de azért mégis. Legutóbb csak az felzaklatott, hogy együtt ebédeltem és beszélgettem, róla is, egy volt kollégámmal, aki szintén ott dolgozik. Elkerülhetetlen lenne, hogy szóba ne elegyedjünk. Mindegy, előre nem siránkozunk.

PS.:

Ez a szám valahogy az egész szarság aláfestőzenéje lett. Az indok nyálas.

PS2: NY jó volt.

PS3: a címben szereplő mondat visszafelé olvasva is ugyanaz, eddig nem ismertem és megetszett, nem olyan éppenhogycsakértelmes erőltetett hülyeség, mint a a többi (csak egy kicsit).

Si tristis es et (putative) auxilii eges tui oblivisci difficile erit. 

Felmondtam előző csütörtökön, mert kaptam egy ajánlatot végre. Természetesen túlaggódtam és túlagyaltam az egészet, de túl vagyok rajta. Most már csak az egyre előjövő hülye félelmeimet kéne leküzdeni.

Ez egyben az egész à-s mizériám végét is jelenti. A vége egészen pontosan október 27. Furcsa belegondolni.
Úgy érzem, természetellenes érzelmet ilyen drasztikusan elnyomni, de ez van. Kellemesen rá fogja sütni a bélyegét ez az egész a munkahelyi változás okozta depire, pont, mint az Erasmus végén. Előre várom. Hálisten nem szeretem már annyira ezt a munkahelyet, hogy ez önmagában akkora hatással lehessen rám, már nem érzem magam odavalónak.

Ma kedves à rámköszönt és megkérdezte, hogy vagyok, és ettől le kellett mennem cigizni. A szándékos szeparáció intenzívebbé teszi a találkozásokat, de hosszú távon még mindig jobb. Már nem ebédelek vele, nem szünetelek vele, csak ráköszönök, és ennyi.

Még mindig szép az életem.

Régen voltam annyira rosszul, mint most csütörtökön, pedig a lehető legjobb dolog rörtént az à-s mizériámban.

Kedves À magától ugyanarra a következtetésre jutott, mint amire én hónapokkal ezelelőtt, hogy mindkettőnkre destruktív hatással lenne, ha folytatnánk ezt az barátkozást. Ő úgy magyarázta meg, hogy nem tudna nekem olyan barát lenni, mint amire én látszólag vágyom és lehangolnánk egymást, mert ugyanolyanok vagyunk és önmagunkat látjuk a másikban. Mindkettő igaz és mindkettővel egyetértek. Magyarul anélkül, hogy megaláztam volna magam ugyanarra jutottunk, mint ami akkor lett volna, ha mindent elmondok neki. Tökéletes, hosszú távon. Rövid távon szenvedés lesz.
Végre úgy látszik, hogy vége.
Nem tudok túllépni a gonolattól, hogy én martam el magam mellől azzal, hogy felnagyítottam a problémáimat és azt mondtam neki, hogy ha barát akar lenni, akkor nem elég a munkahelyen annak lenni, azon kívül is annak kell lennie, de aztán rájöttem, hogy igaz, amiket mondtam és valószínűleg túlgondolnám és mindig, fokozatosan egyre több kéne belőle, mint valami drogból, ha ezt folytatnánk. Magyarul ha elbasztam, ha nem, ez lesz így a legjobb. Látszólag neki kevesebb erőfeszítésbe fog kerülni, hogy elszakadjon tőlem.

Hát ennyi. Pénteken este random rám írt, hogy minden oké-e. Mondtam neki, hogy a válasz nem, és hogy nem fog segíteni az elszakadás, ha ilyeneket csinál, hogy rám ír, mert ezzel azt érzékelteti, hogy törődik velem és csak az illúzióimat táplálja. Erre írt, hogy jó, de ő csak tudni akarja, hogy jól vagyk-e. Baszd meg.

Az a legviccesebb, hogy barátilag, amennyire egy heteró srác tud ilyet, tényleg törődik velem és tényleg jelentek neki valamit, de ez remélhetőleg nem fogja azt a szintet elérni, hogy akár kicsit is szomorkodjon emiatt a dolog miatt. Remélhetőleg túllép rajta könnyen, és nem keres.

Persze mivel az egészet mindketten túlagyaltuk, végleges döntések nincsenek. Pontosan tudom, mert ugyanúgy működik érzelmileg, mint én. Azt is tudom, hogy agyal ezen az egészen, csak persze nem olyan mértékben, mint én.

Ennyi. Azt hiszem, ez tényleg a vége, csak magamban kell lezárnom.

PS. Egy ideje blue prince-nek hívtam magamban egy kék inge miatt, ami sokszor eszembe jut és valahogy hozzá kötődik. Előző héten egész héten egy ő általa tartott trainingen voltam (hurrá), és az utolsó napon, ami kínszenvedés volt, azt próbálgattam, hogy van latinul a bejegyzés címe. Először a relinquo-val gondoltam, amiből a relikvia és egyebek jönnek, de aztán rájöttem, hogy desero-val kéne, amiből meg a desert, a sivatag, ami ugyebár elhagyott. Így lett princeps caeruleus me deseruit. Az a vicces az egészben, hogy ez így ebben a formában nem is igaz.

PS2. Azt hiszem, ha gerinctelen lennék tudnám érzelmileg zsarolni és magamhoz láncolni valamivel. Jelentek neki annyit és van annyira empatikus, hogy kavarással ez lenne. Ha nem baszom el, figyelek rá, hogy ne legyek sok akkor valszeg automatikusan egy ilyen viszony alakul ki. Én szenvedek, mert reménytelenül szerelmes vagyok belé, ő meg túl empatikus, törődik velem és nem tud csak úgy ott hagyni a szarban. Együtt vergődnénk, amíg ő egyszer csak azt nem mondaná, hogy elég volt, de akkor már ő is szenvedne. Tiszta coming of age buzidráma, mint amiket nézek.

Szerelmes vagyok egy srácba, aki majdnem ugyanabban a helyzeztben van, mint én. Csak épp neki csak a kapcsolat van ott, míg nekem a reménytelen szerelem és (az én esetemben) régi barátság válsága.
Morbid, mennyire hasonlóan (határozatlanul, feszengve) kezeljük mindketten ezeket a helyzeteket. Együtt szenvedtünk és egymástól függetlenül egyszerre szántuk el egymást lépni, és egyszerre kötöttünk mindketten már megint kompromisszumot a másik nyomására.

Két hétig megpróbáltam kerülni őt, de csak intenzívebb lett az érzés, mikor interakcióba kerültünk, ami elkerülhetetlen.

Azt hiszem, ezt tényleg a munkaváltás fogja megoldani, az meg ki tudja, mikor lesz.

Ja, és ezen a héten egész héten minden nap vele van trainingem. Fasza.

Pénteken coming outoltam neki, teljesen természetes volt, ahogy annak lennie kell. Az egyik legrermészetesebb CO-om volt ez az összes közül.
Ott volt még vagy 15 ember, de fél estén át csak ketten beszélgettünk elhúzódva.
Utána írt szombaton minden előzmény nélkül egy üzenetet, hogy .

Az ilyen kis gesztusai fognak a sírba vinni.

Nem akar ez jobb lenni.