A köhögés miatt korábban felébredtem, ami azért fasza, mert az alvás lett volna az egyetlen megoldás a felesleges agyalás ellen. Csak érne már véget ez a kurva bizonytalan időszak.

Zene:

Életem első állásajánlatáról (révbe ért munkapályázatáról) ma (a szülinapomon) kaptam hívást. Egy másik állásinterjú is ma volt, amivel kellemesen amúgy nem ünnepeltem volna túl jól. Pláne a holnapi vérengzéssel lett volna teljes az elbaszás a tevékenyen töltés. Azt örömmel mondtam le így, akkor is, ha a józan ész szabályai szerint el kellett volna mennem "tapasztalatot szerezni", de mivel kaptam ajánlatot, a traumatikus élmény-rész megspórolása felértékelődött, és voltam ilyen könnyelmű.

Amikor kétségbeesetten felhívod a fejvadászcéges srácot olyannal, hogy ez tényleg egy egész napos interjú lesz? És két féle IT-teszt meg még szerepjáték is? és rájössz, hogy nem lelkisegély-szolgálat, mert szegény nem tud mit mondani, csak hogy nyugodjak le, nem veszíthetek semmit, az priceless és biztosan jó sztori lesz elmesélni majd ha lesz munkám és röhögni fogok ezen az egészen. Amúgy már így is túlteljesítette a kötelességeit, tök jó fej volt, csak épp nem ismer, és nem tudta, hogy kurvára bizonytalan vagyok és kurvára biztatás kell, amiért nem őket kell hívni, de őt találtam meg hirtelen, és kérdezte, hogy akkor most az állásinterjúval kapcsolatban van valami kétségem?
A nem nagy fejvadászcégeknél jobb hangulatú az interjú és valahogy mintha őszintébbek lennének az emberek is. Persze lehet, hogy a lehetőségek is korlátozottabbak, de akkor is jobb a légkör. A mai interjún konkrétan majdnem pofánröhögtem az angolját a csajnak, de szimpatikus volt, úgyhogy meg van bocsájtva. (Mondjuk amikor a "things"-et "sings"-nek ejtette tényleg nem értettem meg elsőre XD)

Lényeg, hogy megyek kedden egy ilyen durva interjúra, ami ha másra nem, hát arra jó lesz, hogy égjek egy kurvanagyot tapasztalatot szerezzek, ami nagyon fontos az állásinterjúknál. De basszus... "Majd felolvassuk azok nevét, akiket várunk még további interjúkra is, a többiektől elbúcsúzunk" (és egy jópofának szánt sírós szmájli). Én ennyire nem akarom ezt a céget és ennyivel többet nem fizetnek, mint a többi, ahol nincs ilyen embertelen kiválasztórendszer. És akkor odaírják, hogy találkozhatok és összebarátkozhatok egy csomó lehetséges leendő-kollégával. Persze, baszdmeg.
Bár bármi lehetséges, az is lehet, hogy a végén még jól sikerül. Csak tapasztalat nélkül eléggé nehéz jónak lenni egy éles teszten. Mindegy, majd meglátom. Legfeljebb gazdagabb leszek egy traumatikus élménnyel egybekötött tapasztalattal. A trauma az én egyéni szociális problémám, a tapasztalatból mindenképpen profitálni fogok.

Plusz felfedezés a végére: sokkal nagyobb kedvvel menekülök a kultúrába ilyen dolgok után. És valószínűleg a leendő munkahelyem is hasonlóan fog hatni rám. Van ebben az egészben valami jó is.

Fejvadászcéges állásinterjú. A szemüveges, kedvesnek tűnő, fiatal HR-es lány bekísér egy lakberendezők által precízen, a legújabb divat szerint berendezett, üvegfalú szobába. Feltenné az első kérdést.
-- Könnyen idetal...?
-- Könyörgöm, ne tegye már fel ezt a kurva kérdést. Mindenki ezzel kezdi. Valami kurva húszkredites kurzus épül a "könnyen idetalált" kérdés feltevésére azon a kurva egyetemen, ha egyetemen oktatják egyáltalán ezt a humánképmutató szarságot? Ne tegye fel. Nem találtam ide könnyen, mert basztam megnézni az ön formanyomtatvány-szerű e-mailjében, ahová a nevemet bekontrollcézte tegnap. De baszottul nem mondhatom most el, hogy egy szar proletár-suttyó környékről jövök a halál faszáról, és kurvára nem ismerem ezt a környéket, mert nekem meg ez a halál fasza. És nem kérek vizet, már most mondom, mert úgyis ez a következő kérdése. Ja, és akkor már a következő kötelező kérdést is megelőzendő mondom, hogy nem tegeződhetünk, mert ezt is a protokoll miatt kérdezi meg. Amúgy meg kurvára nem fogjuk látni egymást többször, aminek kifejezetten örülök.
-- Hát akkor beszélnék egy kicsit a pozícióról és a cégről...
-- Könyörgöm, ne mondja már el harmadszor. Elolvastam már egyszer a neten, utána felolvasta az a másik HR-es kurva a telefonba, most meg maga. Tisztán látom, hogy ugyanaz a szöveg van maga előtt. A cég meg kurvára nem érdekel. A pénz miatt jövök multikhoz, amúgy csak annyit tudnék hozzátenni, hogy náluk sajnos a képmutatás mértéke is egyenes arányban van a fizetéssel.
-- Ööö... Hát akkor mindenekelőtt mondana magáról pár szót? A tanulmányairól, a szakjáról, stb.
-- Nem fogom felolvasni az önéletrajzomat, ezt előre leszögezem, ott van maga előtt. Amiről én tanultam, azt úgy hívják, hogy kultúra, de gondolom önhöz nagyon kevés jutott el belőle a képmutatóHReskurva-képző tanfolyamon, ha egyszer a mentális faszszopást választotta hivatásul. Itt szeretném megjegyezni, hogy mennyivel őszintébb egy tripperes sarki kurva munkája az önénél.
A pozíciónak semmi köze a diplomámhoz. Azért jöttem ide, mert egy multi körülmetélt faszát kell szopnom ahhoz, hogy megéljek. A kultúra nem hoz materiális hasznot, ezért a mai világban értéktelen szar; egy giccses, kék virág azon a ronda, képmutató tökéletes, árja munkakeresőket játszó modelleket ábrázoló fotón, amit az önök falán látok magammal szemben, ezért hülye, aki abból akar megélni. Mellékesen közölném, hogy a náci propagandára emlékeztet ez az egész.
-- Fel tudná sorolni öt jó tulajdonságát?
-- Jól tudok faszt szopni; kitartó vagyok a vécén, ha szorulásom van; jól szopok... Vagy ezt már mondtam? Leszarom.
-- Ööö... És mi az, amin úgy gondolja, hogy javítani kéne?
-- Itt most mondanom kellene valami benyalós faszságot, ami valójában jó, rossznak beállítva, de a faszom, nem. Nem bírom a képmutatást, és ezen nem kívánok változtatni, úgyhogy magukkal kurvára nem leszünk jóban.
-- 10-es skálán hányasra értékelné magát a most említett tulajdonságok és a betöltendő pozíció tükrében?
-- Mínusz gyökkettő per nulla egész egytized szinuszháromketted. Remélem tudja, hogy semmit, azaz semmit sem lehet megállapítani ezekből a 10-es skálás szarokból. Fogadni mernék, hogy ez már 40 kreditnyi kurzus a HResribanc-képzőn. Maguk valószínűleg mind szar matematikusok, akik túl szarok voltak ahhoz, hogy bármit is elérjenek, ezért elmentek mentális faszszopónak.
-- Lenne valami kérdése esetleg a pozícióval kapcsolatban?
-- A kibaszott színdarab szabályai szerint, amit most itt el kell játszanunk, most kérdeznem kellene valamit, de baszottul nem érdekel az egész, és amúgy is már nyolcszor felolvasta azt a kurva leírást, úgyhogy nem kérdezek semmit. Illetve csak annyit, hogy dugott-e már úgy, hogy teljesen véres volt a vaginája?
-- Ööö... Tehát nincs kérdése.
-- Nincs, jegyzeteld le, baszdmeg, hogy mínusz pont, mert a kibaszottul nyolcszázszor felolvasott, képmutató álláshirdetést már elsőre is megértettem.
-- Jól van akkor, most pedig arra kérjük, hogy töltse ki ezt az IT-tesztet.
-- Nem. Az olyan hülye, kibaszott bölcsészekből éltek, mint én, teljesen felesleges ilyeneket kitölteni. Amit a tréningen nem ver a fejembe a kínosan jófejkedő tréner, azt majd sorozatos szopások keretében megtanulom munka közben. Most pedig hadd húzzak már el innen a picsába, mert egyrészt kell egy cigi, másrészt elhányom magam ettől az idilli irodától. Kurvára remélem, hogy csak telefonon, vagy ami még jobb lenne, e-mailben látjuk látjuk viszont egymást. További jó mentális faszszopást kívánok a képmutató életéhez, mindaddig, amíg a felgyülemlett és díjnyertes, jólbevált angolszász módszerrel elnyomott évtizedes gyűlölet miatt baltával fel nem darabolja a családját és meg nem eszi őket teszkós mirelittkrumplival.

A diplomaosztó nem volt rossz, elég ünnepélyes volt ahhoz, hogy ne árnyékolja be az előző napi elutasítás. Annyira mindenki ugyanazt mondja ezzel kapcsolatban, hogy az már azért megnyugtató. Valaki csak legyint, hogy nyugi, ez egy ilyen időszak. Még három hónap álláskereséssel is jó leszek. Ezt sulykolom magamba, de akkor is nagyon hullámvasút ez az egész, és akkor se bírható ki hosszútávon. Ugyanakkor igaz, hogy hozzá lehet szokni erősen.
A másik épp futó pályázatomhoz azt mondták, hogy majd telefonon az oroszomat is letesztelik. Ez volt előző csütörtökön, és persze elkezdtem aggódni, hogy már úgyse fognak hívni, mert szar vagyok. Ez nagyon jellemző reakció, ezt már megfigyeltem magamon. Viszont a jó oldala, hogy fellelkesültem kicsit az orosszal kapcsolatban és viszonylag lelkesen gyakorlom.
Ma jött még két hívás, amiből még két állásinterjú lesz. Örülhetek, hogy legalább ennyire sűrűn jönnek, csak valószínűleg (sőt, biztos) az előző, első elutasítás miatt kedvtelenség tört rám. Elegem van az udvariassági körökből és a hatalmas képmutatásból, amilyenek a fejvadászcéges állásinterjúk. És ebből az egész IT-s világból, szintén nyilván az elutasítás okozta negatív hullám miatt. Tegnap találtam (/-k nekem) egy szállodai munkát (hasonló színvonalú, mint az IT-sek, nem hostess), és totál megörültem neki. Ha felvennének, az meg ugyanilyen szintű lelkesedés-hullámot indítana, szal mindegy, nem kell komolyan venni.
A következő cél, hogy augusztustól dolgozhassak, de a szeptember sem tűnik annyira durvának már. Hullámvasút ez az álláskeresés, de azért valamennyire bele lehet tanulni.

Ma lesz a diplomaosztóm, a Szegeden eltöltött 5 (/6) év szimbolikus, ceremoniális lezárása, és az a tény, hogy tegnap kaptam meg életem első munkaelutasítását, nem szabad, hogy bármennyire is beárnyékolja ezt az eseményt.

Még meg sem kaptam a diplomám, de már elkezdődött az álláskeresős időszak. Tényleg olyan, mint amilyennek mondják. Nincs semmi dolgom, de várom a hétvégét, mert akkor nem hívhat senki. Annyira idegennek, elhagyatottnak, erőtlennek, inkompetensnek érzem magam ebben az egész helyzetben, mintha nem is nekem való lenne. Ami részben talán igaz is.
A multik világa képmutató, felszíneskedő, mosolygós emberekkel teli fotókat falra kirakó, 100 millióba került szlogeneket hangoztató, eddig teljesen visszataszító. Az állásinterjú egy felszínes, egyfelvonásos színdarab, amit 20 perc alatt lezavarunk. Rájöttem, hogy kicsit olyanok, mint egy elavult nyelvvizsga: azt méri, hogy az adott vizsgarendszer feladattípusaira jól felkészültél-e; a valódi, alkalmazható nyelvtudást csak pontatlanul, kábé véletlenül, csak nagy vonalakban méri. Ha alkalmas vagy az állásra, de gyakorlatlan vagy az állásinterjú műfajában, nem vesznek fel. Ugyanakkor ha valaki nagyon rosszul állásinterjúzik, nyilván elmond valamit a pozícióra való alkalmasságáról is, de ugyanúgy csak nagy vonalakban. Én nem építenék rá semmit.
Persze felmerül a kérdés, hogy miért nem "a szakomnak megfelelő munkákra" jelentkeztem. Hát azért nem, mert a kultúra egyszerűen nem kifizetődő, nincs benne annyi pénz, hogy megérje belefektetni. Nem hoz nagy profitot, ezért a mai világ értéktelennek, kvázi értelmetlennek tartja. Az állásinterjúkon persze azt mondom, hogy az IT helpdeskes munka nem üt el nagyon tőle, hiszen olaszokkal kell olaszul beszélnem lényegében, de belül úgyis tudom, hogy teljesen idegen ez az egész világ tőlem, a munka pedig nagyon nem kulturális. Most persze lehet, hogy a pesszimizmus beszél belőlem, mert egy nyelvszakos álláslehetőségei a gyakorlatban nagyrészt a két ország közötti valamilyen közvetítéssel kapcsolatos területen vannak, amibe beletartozik az IT-problémák megoldása is, csak épp nagyon határterület. Az ideális munka ugyanilyen lenne, csak épp az IT-problémák helyett a szokásos nyári színházi fesztivál olasz részlegén kellene kulturális problémákat megoldanom.

Amíg a kultúrát és a művészeteket nem fogja megint olyan tisztelet övezni, mint az ókorban vagy a reneszánsz idejében (ha belegondolunk, hogy még egy "sima" utcai felvonulást is olyan művészek terveztek meg, mint Da Vinci...), marad a megélhetésnek választott elviselhető, de nem túl élvezetes munka és a kultúra a magánéletbe szorul. Nyilván lehet mondani, hogy tipikus bölcsészfilozofálás ez az egész, amivel az életre való alkalmatlanságomat magyarázom meg, de tényleg ez az igazság.

Maga az álláskeresés nem indult mondjuk annyira rosszul. Rögtön visszahívtak az egyik legjobb cégtől, ahol e területen munkát lehet szerezni. Elbízni nem szabad magam, de legalább nem indult rosszul. A fejvadász-cégen túljutottam, most a csupán három körös igazi interjúra várok. Az IT-tesztektől félek, mert nem gondoltam volna, hogy számítógép nélkül, angolul mennyire nehéz visszaemlékezni még a legegyszerűbb dolgokra is. A gyakorlatban könnyű megoldani a problémákat, de ha egy nyomtatott, A4-es lap van előtted és semmi más már nem ilyen egyszerű a helyzet. Az angol része eddig nem ment rosszul, csak túl őszinte voltam néha és nem készültem fel a hülye kérdésekre. Remélem jó volt gyakorlatnak az az egy, közepesen elsült interjú.
Ennyi. Ma még hívást várok, ami szintén fantasztikus az idegeknek, de már kezdek hozzászokni. Csak a szinte kötelező első elutasításokhoz nem lesz könnyű.

save your happiness for tomorrow
and today we'll drown in your tears

Végeztem. Még nem fogtam fel igazából, mert nincs konkrét lecsapódása a dolognak az életemre (kiköltöztem a szegedi albérletemből, de ezt már megcsináltam minimum háromszor, szóval nem volt semmi hatással), csak elméleti szinten jelenhetne meg, de nem fogom fel, szóval ez sem játszik. Talán a diplomaosztó lesz a vízválasztó.

Elkezdődött a munkakeresős para is persze, de még nem intenzíven. Úgy számolom, szeptembertől lesz durvább, a többiek tapasztalatai is ezt mutatják. Mindenesetre nem várok őszig a dologgal, már most leadom pár helyre az önéletrajzom, hátha szerencsém lesz. Meg az interjúkhoz is hozzá kell szoknom, az elutasításokról nem is beszélve. Azok nagyon szarok lesznek, előre depressziós vagyok kábé. Azt mondják, hozzá lehet szokni egy pár után, de én nem tudom /hiszem, hogy menni fog(-e). Azt hittem, hogy a záróvizsga ilyen "jaj, csak legyek már túl rajta" - dolog, de így utólag már nevetséges. Ez az időszak az, amin nagyon, de nagyon túl akarok lenni.

Ezen kívül meleg van, itthon vergődöm és nem csinálok semmit. Még az olvasásra / oroszozásra se tudtam eddig rávenni magam, pedig most aztán itt lenne a lehetőség. Nem baj, egy hétig még van jogom semmittenni, aztán Péntektől majd jól megváltozom.

Az utolsó napok feltűnően jól sikerültek Szegeden. Ilyen melankolikus utolsó-idők-hangulat, találkoztam pár emberrel (Köhlerrel elmentünk a vadasparkba, Patékkal meg egy utolsót tiszapartoztunk) és tipikusan nosztalgikus hangulatban beszélgettünk. Valahogy ez az egész nem volt olyan durva, mint tavaly a pescarai. Talán azért, mert az az egész nagyon intenzív időszak volt, a szegedi meg hosszan elnyúló. Meg Szegeden annyi ember se maradt már.

Ennyit mára. Tipikusan nyomott, nyári hangulatú, kicsit kötelező-hangulatú bejegyzés lett. Mostanában Besh o Dromot hallgatok és ez a balkáni cigányzene kicsit furcsán morbid módon összeolvadt ezzel az időszakkal. (Megörökített pillanat: a Wesselényi utcán megyek a Körút felé kurva melegben, kávé-cigi-hangulattal a fejemben a kurva melegben és ezt hallgatom. M-től jövök, akinél az éjszakát töltöttem. Nem tudom, hogy lesz-e betűje ebben a blogban. Ha lesz, kellene valamit csinálni a Maurizióssal, mert ütik egymást.)

[Túl babonás vagyok ahhoz, hogy leírjam kategorikusan, ezért most hozzáteszem, hogy "remélhetőleg"] Ez az utolsó egyetemistaként eltöltött estém. Kellene még tanulnom, mert sajnos az utolsó pillanatig tanulós típus vagyok, de ehelyett Karádybakelit-playlistet hallgatok és próbálok lazítani.